Az egyesülés, azaz a Pruton túli Moldova Romániához csatolása minden valamit is magára adó nacionalista román politikus szíve vágya. Hogy ezt ki és mennyire vállalja fel nyilvánosan, az már más kérdés. A rendszerváltás óta egymást váltogató bukaresti kormányok – igaz, váltakozó intenzitással, elszántsággal – meg is tettek minden tőlük telhetőt a cél érdekében. Ennek ellenére sem sikerült közelebb kerülniük a célhoz.
Hogy miért? Talán azért, mert azt felejtették el a bukaresti vezetők, amit minden a realitásokkal számoló, józan paraszti ésszel gondolkodó ember tud, csak a román politikusok nem hajlandók tudomásul venni, hogy aszongya: kettőn áll a vásár. Márpedig hiába akarják a Pruton innen az egyesülést, ha a határfolyón túliak az istennek sem akarják. Hogy miért viseltetnek ekkora ellenszenvvel, miért a megmásíthatatlannak bizonyuló elutasítás az unió iránt, annak okai számosak és meglehetősen összetettek.
Az eddigi, lassan harminc éve tartó gyakorlat szerint Bukarest változatos – a gazdaság, a kultúra és a hírszerzés területén tetten érhető – eszközök bevetésével próbálta erősíteni a románbarát, unionista politikai erőket, próbált minél nagyobb befolyást szerezni a moldovai politikában. Eme törekvések egyik példájaként említhető, hogy mintegy egymillióra tehető azon moldovaiak száma, akik könnyített eljárással felvehették a román állampolgárságot. Csakhogy a számításokkal ellentétben a kettős állampolgárok ahelyett, hogy hazatérve az unionista tábort erősítették volna, inkább nyugaton vállaltak munkát.
A levantei szellemben ténykedő, sem erkölcsi, sem egyéb gátlásokat nem ismerő román diplomácia a huszadik században sikert sikerre halmozott – egyetlen példaként csak Nagyrománia megteremtését említeném –, Moldova esetében azonban most lyukra futott. A legutóbbi választások után háromosztatúvá vált moldovai törvényhozás erői: a Vladimir Plahotniuc oligarcha által vezetett Demokrata Párt (PDM), az európai integrációs törekvéseket zázlajára tűző, Maia Sandu által vezetett ACUM (Most) Blokk, valamint az Igor Dodon befolyása alatt álló Moszkva-barát szocialisták (PSM). Bukarest egyértelműen a Plahotniuc vezette Demokrata Pártot támogatta minden erejével. Azonban a várakozásokkal ellentétben a nyugatos irányultságú, illetve a Moszkva-barát erők léptek koalícióra, aminek következtében az oligarcha Plahotniuc emberei kiestek a hatalomból.
Plahotniuc kétségbeesésében mindent megpróbált: a befolyása alatt álló alkotmánybírósággal semmissé nyilváníttatta a kormány kinevezését, feloszlattatta a törvényhozást, sőt előrehozott választásokat is kiírt. Első reakcióként Bukarest is ezt a megoldást helyeselte, aztán másnapra meggondolta magát: elismerte a Maia Sandu-kabinetet. A pálfordulás összefüggésbe hozható azzal, hogy mind Moszkvában, mind Berlinben, mind Washingtonban elismerték a hatalomváltás jogszerűségét. Igaz, a román unionisták ezt egyértelműen Putyin diadalaként értékelték, ami által Oroszország ellenőrzése alá vonta Moldovát.
A leginkább azt fájlalják a román nacionalisták, hogy Romániát, mint a szerintük leginkább érdekelt felet meg sem kérdezték, amikor úgy döntöttek, elismerik a kisjenői kormányt. Ezért most tehetetlen dühükben, orosz meg magyar veszélyt vizionálva, Putyinoznak és Orbánoznak egy sort.
Igen ám, de itt nem egy utazásról van szó, nem egy irányról, nem egy zsákmányról. Meg aztán ha csökken a lehetséges zsákmányok száma, annál rámenösebbek a maradék szempontjából.
Már J.V.Sztálin is megmondta anno: „A román nem nemzet, hanem foglalkozás”.
Ma is igaz…
Talán tisztességesebb lesz a világ ezen része, ha az orosz hadsereg és a Magyar Honvédség nehéztüzérségi lőtávolban lesz egymástól „románia” feje felett !
Vajon GYURCSÁNYIVIKTOR érti amit leírt??? — Szerintem nem.
A török szultán nem tudta őket adóztatni, mert csak szórványban voltak fellelhetőek….