Erdélyi Levelek …egy újabb PestiSrácok.hu Multiszájt honlap…
Lezárultak a választások Szlovákiában, a nyilvánosságra hozott eredmények szerint a magyar párt ismét elbukott. Azaz nem sikerült teljesítenie a parlamenti bejutáshoz szükséges feltételt, az 5 százalékos szavazatarányt.
Pedig egyesek – főleg Budapesten – fokozott várakozással tekintettek a Szövetség szereplése elé, azt remélve, nem volt hiábavaló a nem kis igyekezettel, s hathatós anyaországi támogatással egy zászló alá összeterelni a töredezett felvidéki magyar politikai erőket. A magyar kormánypártok vezetői, illetve a kormánytagok ezúttal nem ragadtatták magukat olyan nyílt fenyegetéssel is felérő kijelentésekre, hogy „nemzetáruló az, aki nem a magyar pártra szavaz”, mint tették azt a korábbi, 2016-os, illetve 2020-as romániai választások alkalmával.
A nyilvánvaló bukta ellenére felelőtlenség lenne világvége hangulatot kelteni. Pedig megtapasztalhattuk, sokan hajlamosak erre… Igaz, többnyire a választás előtt riogatnak előszeretettel, ami még érthető is lenne. Annak ellenére, hogy olykor már-már visszataszító, hogy ne mondjam: hányingerkeltő, amikor a választóikra egyébként magasról tevő politikusok a hatalommal járó mindenféle személyes előnyökért a voksainkat kérik/koldulják. Gyakran az érzelmi zsarolás fogalmát kimerítő módon. Ismerős a riogatás: „mind meghalunk, ha nem jutunk be a parlamentbe”, továbbá: „legyünk ott, ahol a ránk vonatkozó döntések születnek”, és végül: „ne döntsenek nélkülünk”…
Hát nem, nem halunk meg, legfennebb a politikusoknak kell majd lemondaniuk a parlamenti mandátummal, a hatalommal, s az azzal járó kapcsolati tőkével járó mindenféle, különösen anyagilag jól hasznosítható előnyökről. Mert többnyire erről van szó, s nem az érintett kisebbségi magyar közösség sorsának alakulásáról. A szabályt erősítő ritka kivételt leszámítva, a kutyát sem érdeklik a közösségi érdekek, a politikusokat a legkevésbé. Az meg legfennebb a kampányok idején pufogtatott bombasztikus kijelentések sorába helyezhető, hogy aszongya – mármint Forró Krisztián, a Szövetség elnöke – „a magyarság megmaradása szempontjából létfontosságú a szombati – azaz tegtnapi – szavazás”.
Hallottunk már hasonlókat Erdélyben is, aztán maradt minden a régiben: a politikusok a következő választási kampány kezdetéig tették, amit mindig: elvtelen módon követték saját érdekeiket, a szavazópolgárok meg… Nos, a szavazópolgárok sorsa senkit sem érdekelt… A politikusokat aztán végképp nem.
Következésképpen azt kell mondanom: a politikum lehet, hogy kudarcként éli meg most a bukást, de a választópolgár számára nem jelent akkora tragédiát, mint ahogyan előbbiek vizionálták. Felvidéki honfitársaimnak vigasztalásul – ha egyáltalán szükségük lenne ilyesmire – csak annyit: a Fidesz által egyértelműen megtámogatott erdélyi magyar párt – az RMDSZ-re gondolok, mire másra – hiába jut be rendre a román törvényhozásba, mégsem képes az erdélyi magyarság számára létfontosságú ügyekben – autonómia, állami magyar tannyelvű egyetem, államosított javak restitúciója, gazdaságfejlesztés stb. – előrehaladást elérni.
És még valami: igazán szomorú az lenne, ha az utódállamokbeli magyar nemzeti közösségek sorsa kizárólag egy-egy párt parlamenti jelenlétén állna vagy bukna…
a magyar átok … széthúzás
Úgy látom, hogy Szentgyörgyi úr már rég bevette a „leszaromtablettát”.
Ha ezt az utat választják, akkor nem is kell politikával foglalkozni, kár kampányolni, mert csak ablakon kidobott pénz.
Egy USA-beli öreg ismerősöm mondta amikor politikáról beszélgettünk: Higgyem el, a politikust csak az érdekli, hogy megválasszák.
A magyarok ott vannak. Tetszik, vagy nem tetszik. Jobb lenne, ha tetszene.
Felvidéken, de csonka Magyarországon is fogy a népesség. S valóban mind meghalunk. Politikai giccs a politikusokba vetett hit, bizalom tönkre tétele.
Ezentúl olvasnom kell az Erdélyi leveleket is, mert több dolgot – ha nem mindent – meg lehet érteni belőle.
Először nem értettem, hogy egy hozzaszolonak miért baj, hogy a pártelnök edzőcipőben ment az urnához, de most már értem és sokminden mást is.
Egyébként az állami támogatást így is megkapja a párt. A nap meg mindnyájunknak felkel.
Igaz, józan gondolatok.
Ez oszt a szimpatikus, jóképű fickó!
Nálunk azért egy kicsit más a helyzet, mint Romániában! Itt akkor értünk el eredményeket, ha a parlamentbe bekerült magyar párt a mérleg nyelveként szerepelhetett és úgymond zsaroló pozícióba került (vagy kormánypártként, vagy csak ellenzéki pártként) Ha bekerült és nem vált „tényezővé”, akkor tényleg nem ért el semmit, nem törődött velünk a kutya sem! Még ezt a kis esélyt is felszámolta az útálatos és agyament „liberális demokráciának” hazudott újkommunista diktatúra, amely „forradalmi eszméivel” (nekünk öregebbeknek ez fájdalmasan ismerős) a fiatalság eszét teljességgel összezavarva kihasználja annak tapasztalatlanságát és a lázadásra való hajlamát-igényét!
A politika csak az érdekek érvényesítéséről szól. Ha egy párt a mérleg nyelve, akkor érdekből, csak is érdekből számítanak rá. Ha nem a mérleg nyelve akkor bizony nem. Ezért a választésokon mindig indulni kell, mert nem lehet előre pontosan megmondani a végeredményt, és lehet hogy egy kis párt bizony lehet a mérleg nyelve, sőt menet közeben lehetnek kormányválságok, koalíciók felbomolhatnak, és akkor kerülhet egy kis párt helyzetbe, és akkor tudja érdekeit érvényesíteni. De csak akkor ha bent van a parlamenteben!
Ha viszont nincs bent a parlamentben akkor nem tud beleszólni semmibe, akkor bizony bakfitty!
Tehát akkor felesleges politizálni? Ha így van, akkor az adott közösség érdekeit ki képviseli?
Egy USA beli ismerősöm mondta, hogy a politikust csak az érdekli, hogy megválasszák.
A felvidéki magyarság ugyan magyar, de nem kéne velük kapcsolatban illúziókba ringatnunk magunkat.
Egyrészt rendkívül gyorsan fogynak, mert ugyanúgy nem szülnek gyerekeket. Másrészt mivel a szlovák élet egyáltalán nem annyira taszító dolog a magyarhoz képest, mint pl. az ukrán, esetleg román, szerb (habár már ezek sem annyira taszítók… na az ukrán az taszító), nem könnyű megtartani egy fiatalnak a magyar identitását, vállalni, hogy a faluján kívül mindenhol kiröhögik, és igenis ilyenek vagyunk mi is, pláne lennénk mi is, magyarok, velük szemben. Sőt, még a határon túliakkal szemben is ilyenek vagyunk, mert kiröhögjük a tájszólásukat (a fiatalokra gondolok, ahol minden eldől).
Harmadrészt nem ide húznak, nagyon sokan, nem akarnak magyarként lojálisak lenni, inkább Szlovákiához lojálisak. Ennek részben a nemzeti politika és oktatás a titka, amit nálunk még ma is ezerrel támadnak, ha kijön valamilyen kicsit magyarabb tananyag. Hiába, Szlovákiában nem maradt senki 1944 után, aki támadhatná a szlovákokat, csak azért, mert szlovákok, mondjuk birkapásztor vagy tutajúsztató analfabéták, ahogy nálunk bőgatyásoztak (emlékszünk…)
Negyedrészt a szlovákok, és részben az ottani magyarok hisznek abban, hogy a modernitás az (Cseh)szlovákia, míg Magyarország nem az. Ezt már 1918-óta ügyesen és sikeresen elmélyítették mindenki fejében, legfeljebb Kassától (Nyitrától?) keletre nem igazán sikerült alátámasztani.
Régi elvem, hogy nem szabad túl sokáig sírni a határon túli magyarokért, mert egyrészt törvényszerűen el fognak tűnni, másrészt meg sok olyan tapasztalatom van (főként erdélyiekkel), hogy idejöttek, és még én érezzem szar magyarnak magam, meg műveletlennek, mert az erdélyi az egy magasabb minőség. (Nagypofájúságban egyértelműen.) Nem általánosítanék, de ezek a tapasztalatok nem tettek jót.
Inkább mi, „anyaországiak” figyeljünk arra, hogy ez az ország maradjon MAGYAR. Mert ha ez sem marad, akkor ki siránkozik majd Trianon miatt? Azok, akik idejönnek, kijelentik, hogy otthon jobb volt, és az első adandó alkalommal tovább mennek, „Európába”?
se
A magyar átok nem a széthúzás, hanem a kitartás hiánya. A linkség, a semmi be nem fejezése, a minden másra kenése, azaz a szovjetség. A magyar átok nem a széthúzás, hanem az, hogy a fele olyan csak, hogy húzni tudja az országot, a másik fele húzatja magát. És középen van egy 20-30% „twilight zone”, amelyhez tartozók hol így, hol úgy élnek.
A legnagyobb magyar átok például olyasmiben nyilvánul meg, hogy szinte az egész országban nincs tíz olyan étterem, kocsma, vagy bármilyen jó dolog, ami több, mint 20 éves. Ami jó, nálunk garantáltan elromlik. Az RIPD című kommerszfilm után szabadon: a lélekbűz beleng mindent. Mintha kísértetek tanyáznának itt, akik miatt minden elromlik idő előtt. A jó éttermek bezárnak, a finom fogások elromlanak, a jó szakács elmegy Ausztriába, a becsületes és jókezű mester helyett a fia gányol barmol, ha valahol jó a kávé, tíz év múlva már emléke sem lesz annak se, hogy savanyodott meg, ahol amire rájössz, hol vegyél húst, a hentes bezár, vagy csak az is simán „elromlik”. Ahol a jó pékség maximum három évig igazán jó, aztán el…albánosodik, vagy csak egyszerűen azt látod, hogy egy új cégtáblát tesznek ki, miután bezárt egy időre.
És ahol azt látod, hogy a kommunisták elmennek minden vasárnap a templomba (1989), mert lelkiismeretük azt diktálja, hogy most így lehet megúszni az akasztást… aztán egy-két éven belül nemhogy templomba nem járnak, de fröcsögnek a papokra, fasisztáznak, és véresebb a szájuk, mint 57-ben. Ezek a magyar átok, és ez nem a széthúzás. Ez pusztán a gyengeség. Miért maradtunk fenn? Az mindegy. Ha ezen nem változtatunk, nem maradunk fenn.
Ott van például a kúr csótány. Mindenki tudja, ki az. Az miért él? Vagy miért beszélhet?
Ha széthúzás a magyar átok, akkor inkább az a széthúzás, hogy a magyar vállalkozó a magyarok átverésén gazdagodik meg. Vagy nem gazdagodik meg.