Székely himnusz, magyar kártya és egyebek

A román politikum mindig meglepő leleményességről tesz tanúbizonyságot, amikor, ha valós okot nem is, de legalább ürügyet kell találnia a magyarellenes hangulat felkeltéséhez. Bár ez utóbbira azért a román társadalom – immár száz esztendeje a bőrünkön tapasztalhatjuk – rendkívül fogékony. Valahogy úgy van, hogy a románság már kellőképpen meg van dolgozva – indoktrinálva –, úgyhogy már csak szinten kell tartani benne a magyargyűlöletet. Mondhatnám azt is, a magyar kártya minden magára valamit is adó román politikus mellényzsebében ott lapul: legyen kéznél, ha netán elé kell kapnia. Ami, ha másra nem is, de arra mindenképpen jó, hogy szorult – mármint politikailag szorult – helyzetben bárki elterelje a figyelmet a valós problémáról. Amelyeket az esetek többségében maguk a politikusok okoztak.

Az ellenünk irányuló, a hokibotrányban csúcsosodó – de azért kételyünk ne legyen: tovább fokozható – legutóbbi gyűlöletcunami sem véletlen, megvan annak – legalábbis román szempontból tekintve – a maga célja: elfedni azt a kilátástalanul mély gazdasági, szellemei, lelki, erkölcsi válságot, amibe az állítólagos covid-veszély, jelen pillanatban pedig az orosz–ukrán háború keltette páneurópai őrület örve alatt az országot „kormányozták”. Találóan mondta a néhai író-politikus (vagy politikus-író) annak idején, még a kilencvenes évek végén, hogy „ha a románaiai magyarok nem lennének, ki kellene találni őket”. Az  biztos: villámhárítónak jók vagyunk. Emellett arra is, hogy a különböző rendű és rangú médiaguruk, megmondóemberek a román társadalmat ért minden nyavalya okaként ránk mutassanak. Mindig ez történik, amikor azzal kezdik mondandójukat, hogy „személy szerint semmi bajuk az erdélyi magyarsággal, vannak köztük rendes emberek, de a politikai képviseletük…”. S akkor elsütik azt is: – Miért tartanak négyévenként parlamenti választásokat Romániában? – Hogy eldőljön, kivel kormányoz majd az RMDSZ.

Mindez a dákoromanizmus téveszméjétől gyötört, a hamis etnikai felsőbbrendűség tudatában élő nagyromán lelkekben bizony komoly megütközést vált ki. Miféle tiszteletlenség, miféle pofátlanság, hogy a kisebbségekkel való bánásmódban magát mintaállamnak tartó Romániában a magyarság/székelység tűrhetetlenül és következmények nélkül provokál, megalázza az országot, használni merészeli anyanyelvét, „úgynevezett” szimbólumait, ahelyett, hogy csendben meghúzná magát. Vagy ha nem tetszik, kivándorolna Magyarországra – teszik hozzá. Tény, hogy a mindenkori román hatalom legalább száz esztendeje folyamatos veszélyforrásként tekint a kisebbségekre, a titkosszolgálatok pedig nemzetbiztonsági kockázatként kezelik a magyarságot. Annak ellenére, hogy sokakat beolvasztott, másokat elüldözött, kilóra eladott, máig itt maradt úgy 1 -1,2 millió magyar, akikkel a jelek szerint nem tud mit kezdeni.

Ilyen helyzetekben vetődik fel ismételten a kérdés: hasonló társadalmi, politikai körülmények között egy kisebbségi sorban élő nemzeti közösség képviseletét ellátó, annak jogaiért küzdő alakulatnak/pártnak szabad-e kormányzati szerepet vállalnia? Különösen olyan kormányokban, amelyektől legalább három évtizede hiába várja legalapvetőbb közösségi követeléseinek – autonómia, állami magyar tudományegyetem, szimbólum- és anyanyelvhasználati jogok, restitúció, stb. – teljesítését. Mert tudjuk: a koalíciós partnerség bizonyos fegyelmet követel, az nem lehetséges, erkölcsileg össze nem egyeztethető, hogy – itthon, otthon, külföldön – valaki saját szövetségesei ellen lépjen fel…

Ha az RMDSZ erősen korlátozott, azaz: nulla felé mutató érdekérvényesítő képességét tekintjük – ma már nemhogy egy önálló magyar tannyelvű egyetem, hanem egy középiskola alapítása is meghaladja a tulipánosok képességeit –, akkor azt kell mondanunk: nem.