Másként nem tehetek

Így esztendő végének közeledtével valami mérlegfélét készültem volna írni, kifejteni gondolataimat arról, miként látom közösségünk sorsának alakulását az Úr 2020-dik esztendejében, amikor közbejött ez eset, ami megváltoztatta eredeti szándékomat, s lett belőle az, ami itt következik.

Történt, hogy a Bolyai utcán lefelé, a főtér felé ereszkedvén összefutottam egy régi gyermekkori ismerőssel, akit az arcát eltakaró maszk ellenére is azonnal felismertem jellegzetes kacsázó járásáról, görnyedt testtartásáról. Mivel a járványügyi szigorítások miatt nem ülhettünk be sehova, ezért a frissen felállított Bethlen Gábor-szobor előtti központi parkban fel-alá sétálgatva beszélgettünk mindarról, amiről ilyenkor szokás.

A szokásos hogysmintek után, elkerülhetetlenül szóba került a politika is, főleg annak szűkebb pátriánkat érintő vonatkozásai, különös tekintettel a legutóbbi helyhatósági és törvényhozási választásokra. A téma kivesézése után beállt szünetben egy ideig némán álltunk egymás mellett. Ekkor jegyezte meg beszélgetőtársam, hogy lám-lám hova vezetett örökös  ellenzékiségem, hisz mára nincs egyetlen „itthoni” orgánum sem, amelyben közölhetnék. Hát mit mondjak: ebben igaza van. Korábban csak az RMDSZ által ellenőrzött alapítványi támogatások és egyéb agyafúrtságok által fenntartott pártsajtó vala tiltott terület számomra, egy ideje viszont a Fidesz holdudvarához tartozó tulajdonosi hátérrel működő erdélyi sajtótröszt orgánumai is. Egyebek mellett ezért is felbecsülhetetlen értékű számomra a Pesti Srácok által biztosított „otthoni” rendszeres közlési lehetőség.

Szögezzem le, jómagam soha nem hittem a „függetlenobjektív újságírás” mítoszában, már a kezdetektől a keresztény-konzervatív, polgári értékek szolgálatában álltam. Tanú erre a Dénes László által szerkesztett akkori Erdélyi Napló, amely fejlécén már 1997-ben – akkoriban még az anyaországban is alig volt erre példa – nyíltan vállalta a polgári jelzőt. Köztudomású: az újdondász a valóban fontos eseményeket gyakran fel sem ismeri, vagy mert olyan tökéletesen álcázzák, vagy mert képtelen azok megértésére. Valamiképpen ide, azaz a számomra átláthatatlan motivációjú eseményekhez tartozónak vélem a gyakorlatilag már meg is valósult Fidesz-RMDSZ (párt)szövetséget is. Amelyből egyelőre kizárólag a tulipánosok profitálnak, de jó vastagon, anélkül, hogy bármivel is viszonoznák a támogatást. A jelek szerint eszük ágában sincs ilyesmi.

Mindezek ellenére – vállalva a tévedés, olykor az önlejáratás kockázatát is – igyekeztem kimondani, leírni a véleményemet. Hangsúlyozom: a magamét. Hogy ez aztán többnyire nem esett egybe sokak, különösen a hatalom bűvöletében élő politikusok véleményével, az már más kérdés. Meg is lett a következménye: bár – szerényebb tehetségem vagy a körülmények kedvezőtlen alakulása folytán – sose voltam/lehettem „nagy játékos”, egyszer csak a pályán kívül találtam magam. Mi több,  nemzetárulónak megbélyegezve. Olyanok által, akikkel azonos táborba tartozónak tudom magam.

Előfordul az ilyesmi. Kellemetlen, dühítő, de nem a világ vége. Számomra semmiképp. Egyet tudok: ha meghallgatnak, ha nem, ha olvasnak, ha nem, továbbra is csak mondom/írom a magamét.

Másként nem tehetek.