Kisebbségi jogvédelem. Mi az?

Többség és kevesebbség, nagyobbság és kisebbség – egyértelműen ez lenne mind logikailag, mind nyelvileg a helyes ellentétpár, semmint többség és kisebbség, ahogyan azt az egyes államok területén élő többségi nemzetek, illetve a velük együtt élő, számbelileg kisebb, s ebből következően jogi értelemben is kevesebb nemzeti, etnikai csoportok esetében használatos. Már maga a tény is, hogy csak ilyen kifacsart, kificamított módon sikerült megnevezni ezt a viszonyt, azt jelzi, természetellenes állapotról van szó. Merthogy – tetszik vagy nem tetszik ez egyeseknek – kollektív jogokról beszélünk, amit a „nagyobbság” az állam által gyakorol, a „kisebbség” viszont hol gyakorolhat, hol nem. Romániában például nem.

Mit jelent a kisebbségi jog? Hajlamos lennék azt gondolni, amit a nemzetközi jogról, hogy az a győztes korlátozatlan joga, hogy érvényesítse a vae victis logikáját. Leaglábbis az eddigi történelmi gyakorlat szerint így volt, és egyelőre halovány remény sem mutatkozik arra, hogy ne így legyen a jövőben is. A mindenkori hatalom birtoklói/bitorlói érthető módon igyekeznek a jog eszközeivel körülbástyázni magukat: ez helyettesíti a nyers fizikai erőszakot, amelynek alkalmazásától korunk puhánnyá vált, változtatott embere igencsak tart. A politikai korrektség leple alatt alkalmazott lelki terror már más lapra tartozik: az sok helyütt szalonképesnek, elfogadottnak számít. A tömegkommunikációs eszközök általi agymosás, a közösségi média segítségével történő manipulálás, elképzelhetetlen méreteket öltő listázás mindennapi életünk velejárója.

Végül csak eljutottunk a címben emlegetett kisebbségi jogvédelemig. Hogy miről is van szó tulajdonképpen, nos, azt tájainkon – az erdélyi magyarság utóbbi közel három évtizede a bizonyság erre – nem sokan tudják. Az újságírók, akikről köztudott: semmihez sem értenek igazán, de képesek elhitetni az olvasóval, hogy mégis, többnyire felszínesen, igazságérzetüknek, impresszióiknak engedve nyilatkoznak ez ügyben, a politikusok pedig – beleértve a nemzeti kisebbségekhez tartozókat is – pillanatnyi érdekeiknek, reálpolitikai megfontolásaiknak megfelelően alakítják, gyakorta változtatják véleményüket. Kivételt képeznek az elveikhez hű kevesek, a felelős állameférfiúi minőségre, rangra emelkedők…, és a szakemberek.

Igen, szakembereket írtam, mert számomra egyértelmű, hogy ez egy szakma, amiként azt Szigeti Enikő, a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) ügyvezető igazgatója Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnöknek írta annak Fától az erdőt címmel közzétett sajtóközleménye kapcsán: „a kisebbségi jogérvényesítés-érdekérvényesítés egy szakma, jobb helyeken évekig tanulják nagyhírű egyetemeken (például a New York-i Columbia Egyetemen, a kaliforniai Berkeley-n, a londoni Middlesex Egyetemen stb.), és nem egy sima mezei jogi karon oktatják azt. Következésképpen, “a jogászok átnézték az anyagainkat” – milyen jogászok, akik főleg tyúkperekben bizonyították hozzáértésüket? Sz. megj. – jellegű népmesét, amelyet Borboly és sok más RMDSZ-es politikus szokott megfogalmazni, nem kellene tovább szőni, mert nem igazán állja meg a helyét”. S még valami, amire a CEMO ügyvezetője figyelmeztetett: hamis a borbolyi érvelés, hogy demokratikusan megválasztott tanácselnökként joga van beleszólni mindenbe, még abba is, ami nem tartozik rá. Esetünkben a románnyelv-oktatás problémájába. Magyarán: ki-ki maradjon a maga asztalánál.

Ami pedig a CEMO-t illeti, ismerjük el – az utóbbi években kifejtett sikeres tevékenységük alapján joggal kiérdemelték –, kisebbségi jogvédelem terén egyelőre az egyedüli – legalábbis más még nem tűnt fel eddig – szaktekintélynek számítanak. Következésképpen: inkább a véleményüket kellene kikérniük a politikusoknak is, mintsem hiúságtól vezérelt, sanda gyanúsítgatásokban részesíteni őket. Előrébb tartanánk.