Ez van, bár „visszaszereztük a várost”

Zárult a marosvásárhelyi városnapok idei rendezvénysorozata. Hogy milyen volt, azt ki-ki eldöntheti – méghozzá a maga ízlése, előzetes elvárásai szerint. Van, aki örül, hogy – tekintettel a koronás járvány ürügyén ránk erőltetett mindenféle esztelen tiltásokra – egyáltalán sor kerülhetett rá, van, aki – kákán csomót keresve? – szokása szerint fanyalog, következésképpen számos ellenséget szerez magának ezáltal, annak ellenére, hogy „érted haragszik, nem ellened”.

A nyitónapon avatták az Erdélyi Iskola néven ismert román mozgalom négy alakját – Petru Maior, Samuil Micu, Gheorghe Șincai, Ioan Budai Deleanu – ábrázoló szoborcsoportot. Gyakorlatilag négy különálló egészalakos szobrot, amelyet egy sérült boltív két oszlopa fog egybe… Hogy kik voltak ők, a megszoborolt alakok? Hát a román nép római eredetelméletének elszánt hirdetői. Nem utolsósorban a román görög-katolikus egyház neveltjei, akik Rómában végezhették tanulmányaikat, s akik a román nyelv ismerőiként sokáig a budai egyetemi nyomda alkalmazásában álltak. Mit kereshettek ott? Hát a rettentő magyar elnyomás idején ott kiadott, többnyire egyházi jellegű román nyelvű kiadványokat gondozták. Egyébként az említett, a tudomány által alá nem támasztott elmélet volt a magyar-román viszony máig tartó megromlásának okozója. Nos, ezen elmélet hirdetőinek állítottak emléket Marosvásárhely mai vezetői. Élükön az RMDSZ-es polgármesterrel, Soós Zoltánnal. Akik ti. „visszaszerezték a várost”. Kiknek is?

Sokáig – legalábbis a ’89-es rendszerváltás óta – úgy működött a dolog, hogy a szoborállítások paritásos alapon – egy román, egy magyar – történtek. Nos, a legutóbbi párosítás úgy esett, hogy a Bethlen Gábor- szoborért mindjárt egy szobor-rengeteget kaptunk. Javaslom, hogy a következő alku részeként a magyar fél javasolja az aradi tizenhárom vértanú szoborcsoportjának postaréti felállítását – ott lenne a helyük a székely vértanúk mellett –, bárkiért, akár a háborús bűnös Ion Antonescuért is cserébe.

Korábban említettem, hogy a jelenlegi polgármester – a korábban RMDSZ-es, aztán független jelöltként kampányoló, végül újra az akolba visszetérő Soós Zoltán – és „csapata” azzal kérkedett, hogy „visszaszerezték a várost”. Felmerül a kérdés: kinek is szerezték vissza? Esetleg a „csapat” számára? Mert úgy fest, a városlakó magyar közösség számára semmiképp. Igaz, a jelen történelmi-társadalmi körülmények között ez nem is lenne lehetséges… Akkor meg minek a felelőtlen nagyotmondás?

Különösen akkor, amikor az ilyenkor kiosztásra kerülő díszpolgári oklevelek nemzetiségi megoszlása idén a következő volt: négy román, kettő cigány, egy magyar. Nem hiszem, hogy nem került volna még két-három magyar vásárhelyi, aki megérdemelte volna a – igaz, jelentősen devalválódó – címet.

Ui. Lehet, hogy nem lényeges, de leírom, mert idetartozik: hosszú idő után hazalátogató egykori vásárhelyi ismerősöm jegyezte meg egy főtéri séta után: Marosvásárhely mára már egy román város. Mire alapozta kijelentését? Arra, hogy Trianon óta a főtér két román katedrálissal bővült, miközben lebontottak két magyar templomot. Továbbá a főtérre felállítottak három, a most avatott szoborcsoporttal összesen hét román szobrot, ezzel szemben magyart, az egyetlen Bethlen Gábor-szobrot leszámítva, egyet sem. Miközben eltűntették a Kossuth- és a Bem-szobrot. Nem beszélve arról, hogy az RMDSZ „érdekvédelmi” harcainak eredményeként a városépítő polgármester, Bernády György szobra kiszorult a főtérről. Hogy másról most szót se ejtsek…