A montevideói lány

Újságírói pályájának legmegdöbbentőbb történetét mesélte. Amit – filmbe illő érdekessége mellett – értelmezhetnénk akár az erdélyi magyarság XX. századi tragikus történelmének egyfajta foglalataként is.

A kilencvenes évek legvégén Uruguayban, Montevideo Punta Carretas városrészében, a General Gregorio Suárez utcai házában 92 éves korában elhunyt Juan Nemes. Az öregúrnak egyetlen lánya volt, akit egy argentin mérnök vett nőül, két gyerekük született: a nagyobbik, Juan Pabló a hadseregben pilótaként szolgált, egy légibalesetben vesztette életét, a kisebbik, Maria-Estella az USA-ban kezdte meg állatorvosi tanulmányait. Nagyapja halála után, anyja kérésére utazott Montevideóba, azzal a céllal, hogy értékesítse az ingatlant.

A lakás kiürítésekor a padláson megsárgult, régi iratcsomóra lelt. Belelapozott; ismeretlen nyelven íródtak, de érdeklődését felkeltették. Anyjától tudta meg, hogy János nevű nagyapja Kolozsváron jött a világra, katonatisztként végigharcolta a második világháborút, majd a kommunista hatalomátvétel elől Uruguayba emigrált. Egy helyi lányt vett feleségül, egyetlen gyereklányuk született, aki nem emlékezett, hogy a családban valaha is szóba került volna apja magyarsága. A montevideói lány kutatni kezdett a gyökerei után. Levelezett – angolul és spanyolul – mindenkivel, akitől segítséget remélhetett, megtudta, nagyapjának rokonai, azok leszármazottai feltételezhetően ma is Kolozsváron és környékén élnek. Elhatározta, hogy felkeresi őket, ezért kitartóan tanulta a magyar nyelvet.

2000 őszén érkezett Kolozsvárra. Kezdetben minden lehetőséget megragadott, hogy gyakorolhassa magyar nyelvtudását. Rövidesen munkát is talált, egy alapítványnál tanította angol és spanyol nyelvre a kisdiákokat. Közben meg lázasan készült a rokonokkal való találkozásra. Másfél esztendőnyi kutakodás után sikerült hozzájutnia egyikük lakcíméhez. Elérkezett a nagy nap: barátnője társaságában, remegő lábakkal csengetett Nemesék házának kapuján. Közben elismételte magában az előre megfogalmazott magyar nyelvű bemutatkozó szöveget. A kezdetben mosolygó férfi ingerülten szakította félbe, tudtára adta: nem ért magyarul. A beszélgetés alig egy órányit tartott, s bár telefonszámot cseréltek, a férfi soha nem hívta, holott ebben egyeztek meg.

– A  montevideói lány még egy félévig maradt Kolozsváron, aztán visszautazott Dél-Amerikába. Arról, hogy sikerült-e további rokonokkal találkoznia, senkinek sem beszélt, mi meg, hogy ne tűnjön tapintatlanságnak, nem kérdeztük – tett pontot a történet végére.  

Facebook hozzászólások

Ez is érdekes

Új undokok* ideje

A lassan unalomig ismételt megállapítás szerint Marosvásárhely, az egyes románok szerint úgynevezett, azaz nemlétező Székelyföld …

3 hozzászólás

  1. “..egyetlen gyereklányuk született, aki nem emlékezett, hogy a családban valaha is szóba került volna apja magyarsága.”
    ***
    Saját tapasztalat: egy erdélyi (Déva) fiatalemberrel kerültem szoros, baráti kapcsolatba, aki beszélt olyan volt romániai munkatársáról, akinek a vezeték neve “Király” volt, még az ékezeteket is használta, nem tudott magyarul, és határozottan állította, hogy ő márpedig román.
    Ilyen az élet, de szerintem összességében, nincs okunk panaszra, nekem például a két legjobb gyerekkori barátom sváb (tehát német) volt, ők bár soha nem tagadták meg a származásukat, de magyarabbak voltak -mint pld. Bayer Zsolt- sok magyarnál.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük