Mint a mesében: térdeltek is, meg nem is…

Azt kérdezte az middlesborough-i angol-román barátságos labdarúgómérkőzés előtt az egyik erdélyi magyar hírportál, hogy vajon letérdelnek-e a románok a fekete rasszizmus előtt. A mérkőzést megelőzően Gareth Southgate, a hazaiak szövetségi kapitánya teljesen behódolt az új őrületnek, szinte hűségesküt tett a BLM mozgalom előtt, kijelentvén, hogy ő és csapata teljes mértékben elkötelezett a letérdelés mellett.

Nos, amikor eljött az igazság napja, azaz a vasárnapi összecsapásé, kiderült: az angolok tartották magukat főnökük ígéretéhez – hogy a szokásos, a polkorrekt magatartás jegyében fogant megfelelési kényszeren túl, még mi késztethette a kapitányt erre, nem tudni –: ott térdeltek, mint valami esőcsináló szeánszon a zöld gyepen, s nagyon szerencsétlenül néztek ki. Az egykori  világbirodalmi gőgnek, de még csak az egyszerű alattvalói büszkeségnek sem lehetett még csak nyomát sem felfedezni rajtuk, amint féltérdre ereszkedtek a George Floyd nevű bűnöző emléke előtt.

A románok viszont hozták szokásos formájukat: úgy tettek, mintha igen, holott nem, vagy ellenkezőleg: úgy tettek, mintha nem, holott igen. Mert mi történt? Két focista kivételével, mindenki térdre ereszkedett. Azaz: mivel valószínűleg nem tudták eldönteni, mi a helyes megoldás, úgy jártak el, mint a mesében: térdeltek is, meg nem is… Valószínűleg úgy gondolkodtak: ha a térdelés a helyes, az elvárt, politikailag korrekt megoldás, akkor ők megfeleltek az elvárásoknak, hisz zömük azt tette, amit elvártak tőlük. Ha mégsem, akkor viszont kéznél a mentség: ketten mégiscsak jól cselekedtek… Tőről metszett balkáni diplomácia ez, nem más.       

Ami pedig a két román focistát illeti, bármilyen meggondolásból is cselekedtek úgy ahogyan, azt el kell ismernünk: vállalták tetteik következményeit. A bátorság – reméljük: nem a vak lóé – , amellyel szembementek az árral, mégiscsak elismerést érdemel.