Marosvásárhely a mennybe megy?

Nem mondok újat azzal, ha azt állítom: Marosvásárhely lakossága állandó robbanásveszélyben éli mindennapjait. A ketyegő bomba neve: Azomures. Azaz a közel hatvan éve működő vegyipari kombinát, másként: műtrágyagyár. Az egészségre nagyon veszélyes, nitrátokból és kén-dioxidból álló narancssárga füst látványához mára hozzászoktak a helyiek, időnként a környezetszennyezési határértékek drasztikus túlhaladása esetén ugyan tiltakoznak itt-ott egy sort, de aztán tehetetlenül beletörődve sorsukba továbblépnek.  A vásárhelyiek előtt ez idő szerint két lehetőség áll: vagy megszokják, vagy megszöknek. Meg is látszik ez a lakosság jelenlegi etnikai összetételén. Az ezredforduló tájékán került többségbe a románság, a közhivatalokban, köztereken érzékelhető szimbolikus térfoglalás következtében pedig a kívülálló számára Vásárhely semmiben sem különbözik egy dél-erdélyi, netán regáti román várostól. Még akkor sem, ha Soós Zoltán személyében – a sors különös kegye, és a román titkosszolgálatok akarata folytán – jelenleg magyar polgármestere van.

Hogy nem túlzás, amit leírtam, annak bizonyítéka az, ami szerda éjjel történt, amikor is éjjel egy óra körül két alkalommal is hatalmas robbanás rázta meg a várost és annak környékét. A robbanás után hatalmas, több kilométerről látható lángokkal égő tűz keletkezett, amit csak órák múlva tudtak eloltani. Az információk szerint a robbanás egy ammóniát előállító berendezésben keletkezett. Szokás szerint belső vizsgálat indult az üzemben. A hatóságok azt várják, hogy a gyár vállaljon garanciát arra, hogy nem történik több hasonló eset. Egyelőre nem tudni, hogy megteszi-e vagy sem, de az biztosan tudható, hogy egy ilyen ígéret semmit sem ér. Főleg annak a fényében, hogy köztudomásúlag a megfelelő karbantartási munkálatokhoz szükséges pénzről nem a szakemberek, hanem a minél nagyobb profitot hajszoló részvényesek közgyűlése dönt. Emlékeztetni szeretnék a tavaly augusztusi, a fél várost romba döntő, közel kétszáz halálos áldozattal, mintegy négyezer sérülttel járó bejrúti robbanásra, amely egy kikötői raktárépületben történt, ahol szakszerűtlen módon tároltak mintegy 2750 tonnányi ammónium nitrátot. Csak összehasonlításul: meg nem erősített információk szerint a vásárhelyi gyárban olykor ennek az ötszörösét is tárolják.

Az eset után, a jogosan felháborodott, megriadt civil lakosság mellett, máris jelentkeztek a politikai haszonlesők, s a kombinát bezárását követelték. Soós Zoltán polgármester nem először tette, hisz az előző választásokra készülve is ezzel kampányolt. Amiként Portik Vilmos alpolgármester is, igaz akkor még az Erdélyi Magyar Néppárt színeiben. De követelte már a vegyi üzem helyének sóval való behintését az előző városvezető, Dorin Florea is. Sőt, Borbély László, az RMDSZ akkori „erős embere” is a kombinát bezárásával fenyegetőzött, hogy aztán – jelentős szponzori és még ki tudja milyen pénzek hatására bekövetkezett megvilágosodása után – megenyhüljön a környezetszennyező kombinát iránt.

Most a jelek szerint újra eljött a referendum követelésének ideje. Szép, szép egy sikeres, eredményes referendummal megtámogatott követelés, de mi végre? Köztudott: a referendum semmire sem kötelezi a kormányt, a hatóságokat. A svájci tulajdonos érdekérvényesítő képessége összehasonlíthatatlanul erősebb, mint Marosvásárhely lakosságáé. Arra pedig, hogy környezetvédelmi megfontolásokra hivatkozva esetleg bezárják a kombinátot, nem számíthatunk.

Magyarán: ameddig a kombinát hasznot termel, addig füstölni, esetenként robbanni is fog. Erre akár mérget vehetünk.