Káderpolitika

Nap-nap után egyre több a bizonyítéka az RMDSZ elhibázott, most más, ide illőbb szó nem jut eszembe: káderpolitikájának. Ennek jelei még az 1989-es úgynevezett rendszerváltás idejére nyúlnak vissza, hisz akkoriban bárki politikussá válhatott, akiben némi közéleti érdeklődés, netán elkötelezettség szorult, vagy akinek neve valamennyire is ismertté csengett lakóhelyén. Ezért volt az, hogy a „hőskorszak” politikai garnitúráját túlnyomórészt irodalmárok, pedagógusok, színészek, ügyvédek alkották.

Amint lanyhult a kezdetekre jellemző „forradalmi” lendület, lelkesedés, de főleg amióta vezetői az RMDSZ-t inkább a román politikai pártok egyikeként, mind etnikai szervezetként kezdték működtetni, előtérbe kerültek a hivatásos, vagy magukat annak tartó politikusok. Akik az önálló gondolkodásra, döntéshozatalra való képességnél fontosabbnak tartották párthűséget, a vezetőkhöz való feltétlen hűséget.

Ezzel beindult a mindenféle klientúraépítés máig tartó folyamata. A kilencvenes évek derekától számítva a „szövetségi” káderpolitika legfőbb jellemzője a kontraszelekció. Az mára alig 1,2 milliósra szűkült erdélyi magyar társadalmon belül nincsenek, vagy alig vannak titkok, ilyen szűk körben előbb vagy utóbb minden kiderül, például az is, hogy ki kinek a bizalmi embere, lekötelezettje.

A hatalmi visszaélések, a pitiáner ügyeskedők, a politikai és egyéb természetű haszonlesők belterjes világa ez. Ezzel magyarázható, hogy mára a durván egymilliós szavazóbázis alig egyharmada adja a voksát az RMDSZ-re, a többiek vagy távol maradnak az urnáktól, vagy román pártokra szavaznak. Ezért van az is, hogy értelmes, sikeres fiatalok széles ívben elkerülik a pártot, aminek következtében ma már lasszóval fogják az embereket a különféle jelöltlistákra, különösen a helyhatósági választások alkalmával.

Állításaim alátámasztására hadd említsek két igencsak jellemző esetet: Hangos botrányt váltott ki az RMDSZ-ben Apjok Norbert Máramaros megyei parlamenti képviselő, aki úgy szerezte meg második törvényhozói mandátumát, hogy nem teljesítette az RMDSZ által megszabott feltételeket. A fiatal politikus megmakacsolta magát: korábbi ígéretének dacára, valamint a párt vezetőinek felszólítására sem hajlandó megválni képviselői mandátumától. Miért követelik ezt tőle? Mert kiderült, korábbi állításával ellentétben, nem rendelkezik felsőfokú végzettséggel. Ami tavalytól a jelöltség feltétele. Akkor meg egyáltalán hogyan kerülhetett Apjok a jelöltlistára? – kérdezhetné bárki.

A történet azt bizonyítja, hogy az RMDSZ képtelen betartatni saját működési szabályzatát. Ez nem más, mint (politikai) szegénységi bizonyítvány.

A másik roppant „érdekes” ügy, amiről a romániai magyar sajtó zöme bizony elfelejtett beszámolni, az a Csép Andrea Éva RMDSZ-es parlamenti képviselő nevéhez fűződik.  A pert egyik fia indította, amiért anyja kijelentette: nem hajlandó több pénzt utalni neki.  Az alapfokú bírósági határozat kötelezi a képviselőt, hogy nettó havi jövedelmének egyhatodát a fiának adja.

Azok számára, akik azzal próbálnák menteni a hölgyet, hogy az eset magánügy, nem tartozik senkire, sietek egyértelművé tenni: attól a pillanattól, amikor az asszonyság politikára adta a fejét, megszűnt számára a magánélet, minden tettét, cselekedetét a nyilvánosság élénk figyelme kíséri. És mond így vagy úgy ítéletet felette. Az eset által felvetett kérdés: menyire lehet hiteles munka- és szociális ügyekkel foglalkozó szakpolitikusként, ha saját családjában ennyire képtelen kezelni a hasonló gondokat?

Érdekes, az RMDSZ vezetői ebben az esetben nem kérték a képviselő lemondását. Lehet, arra várnak, hogy önként tegye meg.

Kíváncsian várom: megteszi-e?