Honnan fúj a szél? – a román kormányválság lehetséges okairól

Másfél hónapja tart a kormányválság Romániában, amelynek megoldását az államfő a nagykoalíció feltámasztásában látja. A szociáldemokratákból (PSD) és nemzeti liberálisokból (PNL) alkotott, korábban már működő koalíció – a szociálliberális unió (USL) – újraélesztésének ötlete váratlanul ért mindenkit, hisz köztudott, amióta  felbukkant a nagypolitikában, pontosabban: amióta államelnöki ambícióinak elérését tűzte célul maga elé, Iohannis előszeretettel viaskodott a szocdemek ördögével, keltett gyűlöletet a PSD iránt, valósággal demonizálva a baloldalt, s azok vezetőit. Tán emlékeznek még múlt év tavaszi felszólalására – „Ionopot chivanoc, Pészédé!” – amelyben azzal vádolta meg a szocdemek elnökét, hogy Orbán Viktorral folytat titkos tárgyalásokat Erdély Magyarországhoz csatolása érdekében. Hát így…

A jelenlegi kormányválság – ha jól meggondoljuk, Romániában mindig valami válság van, valami mindig összeomlóban, de mire végleg összeomolna, következik az újabb, ami elfedi az előzőt – okai szerteágazóak: valószínűleg a nem kimondottan állhatatosságáról, szavahihetőségéről, megbízhatóságáról ismert román politikai osztály legalapvetőbb, már-már immanens tulajdonsága. A mindig, minden körülmények között hátsó gondolatokkal, rejtett szándékokkal operáló, az őszinteségnek még csak a látszatát is kerülő,  szemforgató, gátlástalan bukaresti politika egyetlen bizonyossága: az örök bizonytalanság. Ilyen körülmények között értelmetlen erőfeszítésnek számít értelmezni a történéseket, hisz itt nemcsak a jövő bizonytalan, hanem már a múlt is. De legalább megkérdőjelezhető. Mármint ami a hitelességét illeti.

Témánkhoz, azaz a kormányválsághoz visszakanyarodva: bárhonnan is nézzük, Iohannis alakja sejlik fel minden mögül. Az érvényben lévő alkotmány által az államelnöknek biztosított jogosítványokat a legmesszebbmenőkig kihasználva emberünk olyan rendszert épített ki, amelyben a maga ellenőrzése alá vonta a legfőbb hatalmi ágakat. Magyarán: olyan, ténykedését már leplezni sem akaró háttérhatalmi gépezetet működtet, amely által a maga kénye-kedve, személyes érdekei szerint befolyásolja az állam működését. Iohannisnak a korábban általa előszeretettel bírált, szidalmazott PSD-vel – tudják: a „vörös pestissel” – való hirtelen támadt kibékülése mögött sokan azt a szándékot vélték kiolvasni, hogy ezáltal hárította el hivatalából való felfüggesztésének a veszélyét, amit a szélsőségesen nacionalista Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) kezdeményezni próbál azáltal, hogy támogatói aláírásokat gyűjt az indítvány benyújtáshoz. Hozzáértők szerint a PSD-nek a nagykoalícióba való Iohannis által szorgalmazott bevonása elsősorban ennek a veszélnyek az elhárítását szolgálja.

Mások viszont abban látják az államelnök pálfordulásának okát, hogy Iohannis, mandátumának lejárta után, nem szándékszik visszavonulni a politikából, s kormányfői álmokat dédelget. De nem akármilyen kormányfő szeretne lenni, hanem olyan, mint a parlamentáris demokráciákban szokás. Ezért döntött úgy, hogy a nagykoalícióba bevonja az RMDSZ-t, valamint a nemzeti kisebbségek 18 tagú képviselőcsoportját is. Ami által akár alkotmánymódosítást is kierőszakolhat, az eddigi félelnöki rendszert klasszikus parlamentáris demokráciával váltva fel, amelyben az államelnök csupán jelkép. Ezzel magyarázható az a  hétévesre tervezett együttműködési szerződés is,  amelynek a második, a választások utánra tervezett szakaszában – az elsőben a szocik adhatnák a kormányfőt – maga Iohannis lenne a miniszterelnök. Már ha sikerül megszereznie a PNL elnöki székét. Az államelnöki posztra pedig a szocik által jelölt, természetesen a liberálisok által is támogatott politikus lenne a befutó.

És milyen szerepet játszhat mindebben a hatalomtechnikailag azért módfelett érdekes cirkuszban az RMDSZ? Ha abból indulunk ki, hogy a román közvélekedés szerint a négyévente tartott választásoknak egyetlen célja, hogy eldöntsék, kivel kormányozzon az RMDSZ, nos, akkor mindenképpen a győztes szerepét osztották rá. Ismét. Talán közelebb járunk a valósághoz, ha azt mondjuk, a haszonélvezőét. A rendszerváltás óta eltelt bő három évtized során hozzászokhattunk, hogy az RMDSZ többnyire kormányon, vagy kormányközeli helyzetben politizál. Ezzel nem is lenne nagy baj – bár azért egy hátrányos helyzetbe sodort nemzeti kisebbség jogegyenlőségéért küzdő szervezettől elsősorban nem azt várnánk el, hogy beépüljön a hatalmi rendszerbe, amelytől engedményeket, jogokat kellene kicsikarnia –, ha nem kizárólag a saját, illetve a klientúrája érdekeit képviselné, hanem, mondjuk, a szavazóbázisát jelentő nemzeti közösségét is…