Az utóbbi hetekben újra elszaporodtak a magyarellenes provokációk Erdélyben. Előbb Székelyföldön festették le helységnévtáblák magyar feliratait, majd Marosvásárhelyen a Székely vértanúk emlékművét rongálták meg, végül a Kolozsvár helységnévtábla került sorra. Mindez a romániai rendszerváltást követő, a marosvásárhelyi magyarellenes pogromban csúcsosodó gyűlölet-cunamira emlékezteti az embert.
A román társadalomban meglévő, folyamatosan karbantartott, szakszerűen fel-felszított magyargyűlölet, mint kóbor kutyához a bolha, hozzátartozik mindennapjainkhoz. Ha néha lanyhulni látszik, mert az éppen aktuális társadalmi-politikai széljárás úgy hozza, hogy nem ajánlatos a román külpolitikai érdekérvényesítés szempontjából eltúlozni, akkor már-már hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy normalizálódóban a helyzet, hogy a román politikum túllépett már azon, hogy bennünk, magyarokban lássa, láttassa minden gondjának, bajának forrását. Sajnos, mindez csal látszat. Ennek voltát erősítik meg az időnként elő-előkerülő, szándékosan kiszivárogtatott hírek, dokumentumok arról, hogy a magyarságra nemzetbiztonsági kockázatként tekintenek a titkosszolgálatok, a „mély állam” különböző hatalmi központjai. De a hivatalos erdélyi magyar „közképviselet”, „érdekvédelem” is bűnös módon ennek a látszatnak a fenntartását szolgálja, amikor időnként kormányzati szerepet vállal. Hogy aztán ne legyen semmiféle erkölcsi hitele a jogfosztottságunk feletti külföldi, nemzetközi fórumokon való panasztételnek, siránkozásnak.
A legnagyobb baj, hogy a magyar „érdekképviselet”, azzal, hogy részt vállal a hatalomból – valójába a hatalom pótszékeibe, ha leülhet, de a jelek szerint többre nem is vágynak politikusaink –, önként, senki által sem kényszerítve mond le a tiltakozás lehetőségéről. Mondhatnám: maga adja a lovat a magyargyűlölettel operálók alá. Ha már a rendszerváltás utáni időkben határozottan kijelenti, hogy ezt velünk nem lehet tenni, ha már a kezdetektől fogva azonnal fellármázza a nyugati kancelláriákat, nemzetközi fórumokat, médiát, akkor ma bizonyára más lenne a helyzet(ünk).
Csakhogy politikusaink engedtek, s engednek a mai napig a tanácsnak: mernek kicsik lenni.
Jogos a címbéli feltevés! Ám nem szabad figyelmen kívül hagyni az Anyaországbeli és külhoni magyarság állandó egymásra acsarkodását, szidását, széthúzását, ami a bajok egyik forrása.
„Ha már a rendszerváltás utáni időkben határozottan kijelenti, hogy ezt velünk nem lehet tenni”
A fekete március után? Volt komcsikkal, besúgokkal és szekusokkal? Megfélemlített, munkanélkülivé vált, beolvadni készülő, elszigetelt szórványban élőkkel?