Adalék az SZFE-ügyhöz

Bevallom, engem egyáltalán nem lepett meg, hogy a budapesti színház- és filmművészeti egyetem körüli balliberális vétetésű cirkusznak itt, a végeken – bárhonnan is nézzük: Marosvásárhely a szó szoros értelmében vett provincia, különösképpen az RMDSZ elvtelen, önfeladó politikája által meghatározott legutóbbi harminc esztendőben szolgált rá a jelzőre – is visszhangja támadt: a helyi művészeti egyetem magyar és román kara egyaránt szükségét érezte, hogy kifejezze aggodalmát a „kialakult válságos helyzet miatt”. Megjegyzendő: az SZFE oktatóit és hallgatóit korábban a művészeti egyetem diákjai is szolidaritásukról biztosították. Az aggodalmaskodók értékelése szerint „súlyos veszteség érte a magyar színházművészeti oktatást azáltal, hogy több jeles művésztanár, a színházművészeti műhelyek meghatározó személyiségei úgy érezték, hogy jelen körülmények között nem tudják tovább folytatni – nem egy esetben évtizedes tapasztalaton nyugvó – kiemelkedően eredményes oktatói munkásságukat”.

A vásárhelyi művészképzés „mesterei” természetesen azután kezdték félteni budapesti kollégáikat – ha azt írtam volna: elvtársaikat, akkor sem tévedtem volna nagyot –, miután szellemi atyjuk megfújta a harci kürtöt: „Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek”. Hát így. Lassan megszoktuk, hogy ha a budapesti körúton belül szemerkélni kezd az eső, akkor Erdélyban egyesek azonnal kinyitják az esernyőiket. Valami hasonló történt az MTA átszervezése körüli botránykor is. Akkor a kolozsvári főkonzulátus előtt tartottak villámcsődületet a liberálbolsi kötődésű egyetemi oktatók. Ferenc testvér megszólalása után nem sokkal színre léptek erdélyi elvbarátai is – igen, azok, akik mellesleg zsigerből gyűlölik Orbán Viktort és a Fideszt –, s legott aggodalmaskodásba fogtak.

Felteheti bárki a kérdést: honnan az RMDSZ politikusai, illetve az erdélyi egyetemi oktatók körében tapasztalt, mindegyre megnyilvánuló zsigeri gyűlölet a Fidesz, személyesen Orbán Viktor iránt? Maga Markó Béla, az RMDSZ egykori elnöke is azzal dicsekedett nemrég egy interjúban, hogy elnöksége idején sikerült megvédenie az alakulatot a Fidesz befolyásától. Nos, talán elég, ha utalunk arra, hogy az RMDSZ megalakulásában kulcsszerepet jétszottak az irodalmárok – Domokos Géza, Sütő András, Markó Béla, Kántor Lajos stb. –, akiknek elsősorban az anyaországi irodalmi folyóiratok szerkesztőivel, kiadói vezetőkkel voltak kapcsolataik – mind-mind a Kádár-rendszer számára megbízható káderek –, mely kapcsolatokat a rendszerváltás után is ápoltak. Markó Béla például a mai napig inkább a balliberális kötődésű lapokban – ÉS-ben, Népszavában, HVG-ben – közöl, semmint a jobboldali médiában. Az RMDSZ egykori elnökének a jelenkori politikára, valamint az egyetemi és kulturális életre gyakorolt befolyása – fia a kolozsvári BBTE rektor-helyettese, jelenlegi felesége a marosvásárhelyi művészeti egyetem magyar tagozatának vezetője – a mai napig tetten érhető.

Ezek után sokan értetlenül állnak – bevallom: magam is – hogyan lehetséges, hogy az RMDSZ politikusai részéről tapasztalható, lépten-nyomon megnyilvánuló ellenszenv ellenére, a Fidesz ismételten kiáll és támogatja a kétkulacsos, a választói elvárásokat rendre semmibe vevő szervezetet. A Felvidék példájával való állandó riogatás, a két helyzet közötti erőltetett párhuzam emlegetése nem könnyíti meg az erdélyi magyarság problémáira – a kétségbeejtő demográfiai helyzet, a folyamatos kivándorlás, a magyarlakta régiók gazdasági lemaradása, Székelyföld adminisztratív szétcincálása, az anyanyelvhasználati jogokról való önkéntes lemondás, stb. – adandó adekvát válaszok megtalálását.