Vannak történelmi események, évfordulók vagy csak pusztán dátumok egy nép, nemzet vagy akár az egyének életében is, amelyek meghatározzák sorsának, életének további alakulását. Evidencia, hogy ezek rendszerint markánsan rányomják bélyegüket ki-ki gondolkodásmódjára, a közelmúlt történéseihez való viszonyulására, egész életszemléletére, társadalmi viselkedésére. Ide sorolandók a világháborúk, a különböző nemzetiszocialista és nacionálkommunista diktatúrák, az ilyen-olyan rendszerváltások, a dühöngő konzumidiotizmus, majd a Covid-őrület kétségbeejtő megnyilvánulásai, a politikai korrektség józan észt megszégyenítő túlzásai. Nekünk, magyaroknak jutott ezen felül még egy dátum: 2004. december 5.
Személyes élményem: a referendum másnapján a román sajtós – másfél évtizedes ismeretség után is legtöbb köszönő viszonyig jutottunk –, akivel az utcán összefutottam, együtt érzően, szinte sajnálkozva szorította meg a kezem. Most már valóban bozgorrá váltál – jegyezte meg. Ilyen lelket maró szégyent, tehetetlenséggel vegyes dühöt azóta sem éreztem. Nem voltam ezzel egyedül.
Mindenesetre elgondolkodtató, komoly következtetéseket megelőlegező a tény, hogy anno pusztán másfél millió magyar állampolgár került, aki nem tagadta meg a határon túlra szakadt nemzettársait. Másként nem értelmezhető, hogy alig több, mint másfél milliónyian szavaztak igennel a magyar állampolgárság kiterjesztésére vonatkozó kérdésre.
A magyarországi posztkommunista, globalista liberált baloldal akkor kimutatta foga fehérjét, bebizonyította, hogy tesz a határon túl rekedt magyarokra. Azokra, akiket eszmetársaik, a kunbélák, a szamuelik, a károlyik végtelen politikai idiotizmusuk, vagy „csak” gazemberségük folytán, de oda dobtak a Párizs környékén kiókumlált „békeszerződések” nyomán létrehozott utódállamoknak.
Számomra azóta egy dolog biztos: soha, semmilyen körülmények között, sem szavazatommal, sem másként őket, esetleg eszmetársaikat nem támogathatom.
És hogy söpörjek a magunk erdélyi portáján is: ne feledjük, voltak a gyurcsányi propagandának erdélyi támogatói, haszonélvezői is. Közülük sokan ma is kizárólag a magyarországi balliberális oldallal ápolnak mindenféle kapcsolatokat. Vannak számosan olyanok is, akik egyszerűen képmutatók, akik az első adandó alkalommal maguk is kimutatják majd foguk fehérjét… Kíváncsi lennék, közülük hányan vették fel azóta a magyar állampolgárságot?
Nekem az fáj, hogy egy millió magyar állampolgár – ból 234,000 fő szavazott 2018-ban. És vajon mennyien mentek el a budapesti kettős állampolgárságú testvéreink 2019-ben ???
Tökéletes látlelet.
Nekem az fáj, hogy sokan ” a Magyar- balliberális oldallal ápolnak mf. kapcsolatokat!” Ez így van, és nagyon kevesen vettek részt a 2018-as , és a 2019-es választásokon! Vannak kötelezettségek is a jogokon kívül!
Ismételten bocsánatot kérek a határokon túli magyar testvéreinktől azért a szégyenért és mérhetetlen kárért, amit az ideiglenesen hazánkban állomásozó, magyargyűlölő, és gazember hazaárulók okoztak!
Bár elítélem a trianoni határon kívül rekedt magyar testvéreink kitagadását, tiszteletben kell tartani a ballibsi-komcsi véleményeket is.
Szerencsére a kérdés ma már okafogyott.
Ez nem ugyanaz, mint a demokráciákban a mások véleményének a tiszteletbentartása!!! A nemzettestvérek megtagadása nem vélemény, hanem nemzetárulás!
Ez nem ugyanaz, mint a demokráciákban a mások véleményének a tiszteletbentartása!!! A nemzettestvérek megtagadása nem vélemény, hanem nemzetárulás!
Aki a Hon ellen szavazott és szavazna, az távozzon az országból!
A liberális, fasiszta baloldal mindig nemzetellenes volt, és az is marad, mert nem tud hátat fordítani saját sötét múltjának. A lényegét tagadná meg, ezért nemzetellenes marad, kereszténygyűlölő marad és emberellenes akciókkal támadja a normalitást.
Senkinek ne legyenek illúziói, mert minden szólamuk csak arra alkalmas, hogy elfedje a lényeget és megtévessze az embereket.
Igen a szamuelista kádárista gyurcsányista széthúzás napja.
Hát, nem tudom… Történészként próbálom értelmezni a dolgot – de nem nagyon megy, illetve nagyon nem megy. Anno, ’89-ben teherautó-számra vittük a segélyt Aradra, Temesvárra, Vásárhelyre – és ma azok köpködnek, akikre velem együtt lőttek rám a kapualjakból, pedig a ZIL-emen hatalmas lepedő volt vöröskereszttel. És amikor lepakoltunk, nem néztük, hogy magyar-e vagy román, aki kapja… És amikor én is bekaptam (tkp. csak súrolt a lövés), a román orvosnő kerített egy magyarul is beszélő ápolónőt, és olyan gondossággal ápoltak, mintha közéjük tartoznék, pedig – én legalábbis – nem beszéltem a segélyszállítmányról.