A magyar nemzeti válogatott és szurkolótábora egymásra talált

Köztudomásúlag a focihoz – amiként a politikához is – mindenki ért. Esetünkben –  magyarokról lévén szó – mindenki jobban ért. Természetesen azoknál is, akik professzionálisan művelik. Az EB csoportköre előtt számtalanszor hallottuk, hogy a magyar csapatnak semmi esélye. Azt mondták, gólt sem rúgunk és szégyenkezve jöhetünk haza. Ha jól meggondoljuk, a jelenlegi erőviszonyok ismeretében, akár igazuk is lehetett volna. Ezért nevezték a sportújságírók a magyar nemzeti tizenegy mellett az éppen aktuális világbajnokot, a címvédő Európa-bajnokot, valamint a mindig  veszélyes német nemzeti csapatot felsorakoztató négyest halálcsoportnak.  Mindenesetre a huhogók – igen, a merjünk kicsik lenni parancsa szerint élők – már a torna kezdete előtt temették a magyar csapatot, s természetesen politikai okokból – mi másból? – támadták azokat, akik szívükön viselik a magyar labdarúgás sorsát. Tudhatnák: a sportba politikát vinni a legnagyobb hibák egyike. Viszont az is igaz, hogy a politikának csak használna némi sportszerűség. Igérem, többet egy szót sem ejtek a politikáról…

Nos, a körülmények ismeretében, az előzetes esélylatolgatások után, már a kezdő sípszó előtt nyilvánvaló volt: ennek a csoportnak nem a magyar csapat az esélyese. Sőt, ha valaki azt mondja: három vereség vár ránk, akkor sem sértődhettünk volna meg. Bevallom: a megsemmisítő vereségektől tarthattunk a leginkább, ami lerombolt volna mindent, amit az utóbbi néhány évben –  beleértve a rövid Dárdai- és Storck-korszakot is –, azaz a Rossi-érában a magyar labdarúgás elért. Tehát a maximális elvárás, amit a nemzeti csapat iránt támasztottunk: a tisztes helytállás volt. Mert aki sportolt valaha, különösen csapatsportot művelt, az tudja: mi mindenen, olylor a kívülállók számára apróságokon múlik, hogy a végén kudarcként vagy sikerként könyvelhetünk el egy eredményt. Annak ellenére, hogy az emlékezet általában csak a győztesek nevét őrzi meg. Bizony már vagy hét évtizede ezért vonták be a fociba a pszichológusokat is. Mert mára világossá vált: tizenegy, posztján legjobbnak tartott labdarúgó még nem alkot csapatot, azaz összehangoltan működő gépezetet. Ahhoz csoporton belüli összhang, alázat és főleg hit kell. Meg vasakarat. A foci történetéből számos példát sorolható arra, hogy viszonylag gyengébb egyéni képességű játékosokból álló, de csapatként kiválóan működő társaság felülkerekedett az esélyesebbnek tartott ellenfelén.

A magyar nemzeti válogatottat ezúttal hajszál választotta el a sportsikertől – bár már az is sikerként könyvelhető el, hogy a szó szoros értelmében kiharcolta a döntő tornán való részvételi jogot –, az erkölcsi győzelem viszont egyértelműen az övé. Rossi mester legnagyobb érdeme, hogy elhitette a csapat tagjaival, hogy ha egyénileg, játéktudásban el is maradnak az ellenfelektől, csapatként működve, akarat és lelkesedés által kompenzálható a hátrány. Különösen, ha maguk mögött tudhatják a szurkolók támogatását. A tizenkettedik játékos jelenléte ezúttal érezhető volt, mondhatni döntő szerepet játszott a helytállásban. Szép mulatság, férfi munka volt mind a szurkolók, mind a csapat részéről.

Megkockáztatom: a magyar nemzeti válogatott és szurkolótábora egymásra talált. Egyértelműen ez tekinthető az EB legnagyobb sikerének. Amire lehet majd építeni.