Ivánka

Nagyivánt a városka neves ügyvédjeként ismerték, azok közé a rendszerváltás után fényes karriert befutott figurák közé tartozott, akikre igencsak illett az újgazdag jelző. – Olyan alak, aki felfele nyal, lefele rúg. Nagy ház, nagy autó: nagy pofa. Egójánál, arroganciájánál csak pénzéhsége volt nagyobb, azt hitte, az ember értéke egyenesen arányos pénztárcájának vastagságával – jellemezte a figurát.

Kemenes Iván, azaz Nagyiván apja is jogász volt, a Trianonban bekövetkezett nemzetcsonkítás évében született, ő volt a háromgyerekes család elsőszülött fia. Szépen ívelő karrierjét a kommunista rendszer tette tönkre, „egészségtelen” társadalmi származása miatt az ötvenes évek legelején el kellett hagynia a pályát, méghozzá végleg. Nagyiván gyermek- és ifjú korában megtapasztalta a kitaszítottságot, ami komoly nélkülözésekkel társult. Aztán a hatvanas évek derekán bekövetkezett „enyhülés” megváltoztatta az ő életét is, hisz lehetősége nyílt a tanulásra. Törekvő, ambiciózus emberként olyan elszántsággal vágott az élet sűrűjébe, mint aki egymaga akarja kicsikarni mindazt, amit a sors szüleitől s tőle mindaddig igazságtalanul megtagadott.

A ’89-es fordulat után, amint lehetősége nyílt rá, ügyvédi irodát nyitott, igen széles ügyfélkörre tett szert, miközben a politikusokkal is jó, pontosabban: jól jövedelmező kapcsolatokat ápolt. A Kemenes & Társai ügyvédi iroda lassan kinőtte magát, számos alkalmazottat foglalkoztatott, s nem mellékesen igen jól hozott a konyhára, elsősorban Nagyivánnak és családjának. A fiatal ügyvédbojtárok egymás sarkára hágtak, komoly pénzeket áldoztak azért, hogy Nagyivánnál jussanak gyakornoki álláshoz. Futott a szekér, és ez meglátszott Nagyivánék rohamos anyagi gyarapodásán is.

Lassan Ivánka is embersorba cseperedett, szülei úgy döntöttek, az apa nyomdokaiba állítják. Szellemi képességei átlag alattiak voltak, ennek ellenére – elsősorban Nagyiván kapcsolatai révén – sikerült elvégeznie a jogot. Apja nagy elánnal próbálta tolni felfelé a társadalmi ranglétrán, „megcsinálni” a gyermek jövőjét, de Ivánka rendre csődöt mondott: valahogy hiányzott belőle az az ambíció, ami Nagyivánt mozgatta, űzte. A politikai pályára is ráállították, de nem jutott messze: rendre rosszul ítélte meg a helyzetét, nem jól választotta meg a „szövetségeseit”. Hiába na, sem felkészültsége, sem érzéke nem volt a politikához. Egyedül a nagyképűség, kivagyiság tekintetében hasonlított Nagyivánra. Ez okozta vesztét is.

Ivánkát egy magas kormánytisztséget betöltő helybéli politikus szűk tanácsadói testületébe protezsálta be apja. Nem volt sok tennivalója, tanácsokért sem fordult hozzá a főnöke, viszont csicskáztatta kíméletlenül, rajta keresztül bonyolította le piszkos, de anyagilag meglehetősen hasznos ügyeit. Ivánka szemrebbenés nélkül elvégzett mindent, amivel megbízták. Esetenként csurrant-cseppent neki is. A tanácsosság igencsak imponált neki, főleg a státust ölelő aura; fürdött benne, mint veréb a porban.

Csakhogy hirtelen arra ébredt, hogy korrupcióval gyanúsítják. A gyanúból vád lett, abból meg ítélet. Ivánka pedig – apja tanácsára – külföldre szökött a másfél év letöltendő börtönbüntetés elől. Nagyiván jelenleg azon ügyködik, hogy úgy állítsa be az esetet, mintha a „gyermek” etnikai jellegű politikai üldözésnek lenne az áldozata. Nem kizárt, hogy ez is sikerül neki.