Ripacsok

Székely Csaba szakít a marosvásárhelyi színházakkal – olvasom az egyik hírportálon a szenzációsnak szánt címet. Bevallom – lehet, az én hibám, de –  valahogy nem taglóz le a bejelentés. S akkor mi van, ha szakít? Magánügy. Ezzel akár tovább is léphetnék, de megakad a szemem a drámaíró kijelentésén, amivel a közösségi oldalon bejelentett szándékát megindokolja:  „Tulajdonképpen Marosvásárhelyre fakadtam ki, nem tudom, hogy mivel bizonyíthatom még, hogy értek ahhoz, amit csinálok” – mondta a sajtó érdeklődésére válaszolva.

Na, helyben vagyunk – gondolom, hisz Vásárhelyről magam is sok mindent írkáltam, igaz, én érte haragszom, legalábbis szándékom szerint , nem ellene –, s nyomban nekilátok elolvasni azt, ami e témában itt-ott hozzáférhető. Bevallom: távol áll az ízlésvilágomtól mindaz, amit a szerző színműíróként, különösen a Bányavidék trilógia darabjaiban megjelenít. Ennek ellenére próbálom megérteni, mi is fáj elsősorban neki. Ő maga jelenti ki: nemsokára tíz éve annak, hogy drámát ír, sőt bebizonyította, mire képes, ennek ellenére mégsem érzi azt, hogy ennek a közösségnek, azoknak az intézményeknek, amelyek Marosvásárhelyen működnek, szükségük volna rá. Hát ez igen érdekes állítás, hisz kérdem én: nem ő a jelenleg leginkább játszott vásárhelyi, sőt kortárs erdélyi magyar szerző? Sőt a szakma bizonyos része által a leginkább felkapott, agyondíjazott alkotó is? „Amióta én igazgató vagyok, Székely Csabának öt bemutatója volt a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban. Lett volna egy hatodik is, de azt a rendező elutasította” – kommentálta az egyik hírportálon az esetet Gáspárik Attila, a szóban forgó színház vezetője. Aki a bejegyzéshez maga is hozzászólt, de később törölte Facebook-oldalát, így a hozzászólása sem maradt meg. Tegyem azt is azonnal hozzá: arról a Gáspárikról van szó, aki 2014-ben saját kerek 49. születésnapját –  a Figaro előadást megszakítva – ünnepeltette meg a színészekkel.

Végül aztán csak kibújt a szög a Székely elégedetlenségének zsákjából, amikor emberünk kijelentette: azért távozna Marosvásárhelyről, mert a helyi színművészeti egyetemen nem alkalmazták tanárnak, mivel nincs doktori diplomája, pedig művészi teljesítménye alapján taníthatna, ahogy más színházi alkotó is megteheti. Mi fáj(hat) még neki? Hát például az, hogy nem alkalmazták dramaturgként a vásárhelyi társulatnál. Nem tisztem eldönteni: jogos-e Székely fájdalma, megalapozott-e az érzése, hogy mellőzik őt? Jut eszembe:  például Székely Jánost sem kényeztette el a vásárhelyi színház, ahol csak a rendszerváltás után tűzték műsorra . De azért, úgy tudom, sértődöttségében nem akart elmenni innen. Mint ahogyan Kincses Elemér sem, akinek két drámakötete is megjelent az utóbbi időben, s akit szintén nem gyakran játszanak a vásárhelyi teátrumban. Igaz, nem vagyunk egyformák, ki így, ki úgy reagál a különböző élethelyzetekre.

S hogy kerekebb legyen a történet, megszólalt Alföldi Róbert is – az általa rendezett Az ember tragédiája óta ő sem taratozik kedvenceim közé, hogy csak a művészi megnyilvánulásainál maradjak – , aki szintén szükségét érezte, hogy elmondja véleményét: „Nem tudom, hogy mi lesz velünk, ha az általam kultúrlényeknek tartott emberek is egymásnak esnek a szakmámban” – írta Alföldi Róbert üzenetében, amelyben arról próbálja meggyőzni a két felet, hogy beszéljék meg egymással a sérelmeiket. Nos, ezek szerint mégiscsak magányügyről van szó, azaz Székely Csaba magánsérelmeiről. A drámaíró jövőbeni szándékairól árulkodik, amikor kijelenti: „(…) most megvalósul a Vitéz Mihály bemutatója, és innentől kezdve nekem már nincs sok dolgom Marosvásárhelyen”.

Erre most mit mondjak? A “klasszikust” idézem, az említettek elvbarátját : el lehet innen menni.

Ui. Sokan bizonyára azt se bánnák, ha vinné magával feleségét, a vadliberális Parászka Borókát, akinek ámokfutása rengeteg emberben keltett jogos visszatetszést Erdély-szerte.