Marosvásárhely, a süllyedő város

Mielőtt belefognék tulajdonképpeni mondanivalóm kifejtésébe, egy kis múltidézéssel kezdem. Amikor 2000-ben Fodor Imre elveszítette a választást, s először került demokratikus körülmények között, azaz választás útján román ember a polgármesteri székbe, bizony világvége hangulat uralkodott el sokunkon.

Nem elsősorban azért, mintha valóban akkora tragédia lett volna, hogy nem magyar ember ül a városépítő előd, Bernády György székében, hanem azért, mert ez azt bizonyította, hogy megváltozott a település etnikai összetétele, hogy beért a rendszereken átívelő homogenizációs politika, tagadhatatlanul román többségűvé vált a város. Marosvásárhely elesett – fogalmazták meg ekkor a tisztán látó merészebbek.

A hivatásos érdekvédők – az RMDSZ-re gondolok! – a cinizmustól nem látták az erdőt. A város legújabb kori történetének két legfontosabb stációja – a 90-es fekete március, illetve a 2000-es választások – gyógyíthatatlan sérüléseket okozott, kitörölhetetlen nyomokat hagyott a vásárhelyi magyar lelkületben. A megroppant identitástudat oda vezetett, hogy mára a város magyarsága lassan belenyugszik másodrendű státusába, hogy úgy mondjam: napi szinten gyakorolja a merjünk kicsik lenni parancsát. A szimbolikus román térfoglalás nyomán ma már nehezen lehetne különbséget tenni Marosvásárhely és egy dél-erdélyi, szinte teljesen románok által lakott város között.

A vasárnapi helyhatósági választások előtt néhány nappal csúcsra járatva dübörög a kampány: a sokak által várt, előrejelzett, sejtett fordulatra – az esélytelenebb indulók, de még a második legesélyesebb román jelölt visszavonulásáról szóló  bejelentésre – egyelőre nem került sor. Ha pedig az első két legerősebb román jelölt is elindul, akkor az egyetlen magyar aligha veszítheti el a versenyt. Fontos, hogy milyen etnikumhoz tartozó személy áll a város élén? Normális esetben nem lenne az, mert elsősorban a rátermettség, a gazdaszellem, a közösség iránti elkötelezettség, tenni akarás az, ami fontos.

Esetünkben azonban életbevágó, hogy a magyar közösség – ha egyáltalán lehet még ilyenről beszélni – adja a városvezetőt. Miért? Mert szimbolikus üzenete lenne nemcsak a városlakók, hanem a teljes erdélyi magyarság felé: íme, itt a bizonyítéka annak, hogy a padlóról fel lehet állni! Mindezek után – bár jelzem, a kiválasztás módjával nem tudok egyetérteni, s azt sem hinném, hogy ő lenne a legalkalmasabb személy a posztra – kijelentem, a Soós Zoltánra leadott voksnak szimbolikus jelentősége lehet. Amiként a nem rá adott magyar voksnak is. És ami talán a legfontosabb: egyetlen más jelöltben sem látni a biztosítékát annak, hogy rezonáljon a magyar közösség elvárásaira.

Igaz, a „hitgyülis szellemiség” számára sem ez – már amennyire én tudom – a dolgok alfája és ómegája. S ha már az etnikai politizálás mellett döntöttünk, akkor a régi mondás szerint: ha nincs ló, jó lesz Soós is.

Köztudott, a polgármester és apparátusa a végrehajtó, a döntéseket, határozatokat az önkormányzati képviselőtestület, azaz a „tanács” hozza. Tehát nem mindegy, milyen önkormányzati többségre támaszkodhat a polgármester. Idénre az RMDSZ teljesen új összetételű képviselő testületi jelöltlistát állított össze, ami jó. Ami nem jó, hogy a nepotizmus lólába bizony kilóg a lista mögül. Kíváncsi lennék, a szóban forgók – az ősök elévülhetetlen érdemein kívül – milyen további kivételes politikai, szakmai érdemeknek köszönhetik az esélyt. A többiekről nem is beszélve.

Számomra egyértelmű, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltlistája a vállalhatóbb: olyan nevek szerepelnek rajta, akik mögött szakmai teljesítmény és főleg emberi tartás áll, kiválóan ötvöződik a tapasztalat a fiatalos lendülettel. És ami a legfontosabb: senki sem valakinek a valakije. (Mindenestre jó mélyen lehetünk – politikailag és közéletileg egyaránt – , ha már ez is erénynek számít.)

És egyébként is: hol van az megírva, hogy minden alkalmatlansága, jóra való restsége ellenére, mindig ugyanarra a politikai és egyéb természetű érdekkörre kell bízzuk a sorsunkat?