Visszavettük volna?

Lassan egy éve, hogy a választási győzelem utáni parttalan mámor tetőfokán Soós Zoltán, Marosvásárhely – a legnagyobb számú magyar lakossággal bíró erdélyi város – 2000 utáni első magyar polgármestere és emberei diadalittasan kijelentették: visszavettük a várost. Önként adódik a kérdés: valóban? Jó volna, ha így volna… Legalábbis a gyalogmagyar szempontjából tekintve.

Akkor most visszavettük, vagy nem vettük vissza? S ha visszavette is valaki, kicsoda? Nos, első látásra is egyértelműnek tűnik, hogy nem mi, vásárhelyi szavazópolgárok nyertünk, bár a győztesek – a polgármester és a legtöbb voksot begyűjtő RMDSZ – a mi szavazataink által jutottak pozícióba. Meg is dolgoztak azért, hogy a maguk oldalára állítsák, az urnák elé kényszerítsék – na nem erőszakkal, de jól érzékelhető érzelmi zsarolás által – a választópolgárokat. Lelkük rajta. Akár azt is mondhatnám, ilyen a kampány manapság.  

A polgármester hivatalba lépése után sokáig – nem száz napig – csendben maradtam, türelmesen vártam, hátha… Mert való igaz, ilyen rövid idő alatt lehetetlen bepótolni húsz esztendő – ennyi ideig tartott az előző polgármester, Dorin Florea regnálása – mulasztásait. Még a legjobb szándékkal sem. Hát még annak hiánya esetén.  

Mielőtt bárki is túlzott elvárásokat támasztana a polgármester iránt, rántsuk vissza a földre. Mivel a polgármesterre – így van ez kitalálva, úgy legalice – pusztán a végrehajtó szerep hárul, a döntéseket – határozatok formájában –  a városi képviselőtestület hozza. Igaz ugyan, hogy az RMDSZ szerezte a legtöbb mandátumot az önkormányzati képviselő-testületben, de nincs abszolút többsége, következésképpen koalíciós társakra van szüksége. Nélkülük nem megy. Semmi. Tehát kompromisszumokra van kényszerülve. 

A városi képviselőtestület RMDSZ-frakciójának névsorán végigfutva az első, ami szembetűnik, a sokuk mögött jól kivehető „keresztapa” arcképe. Igen, azokra az egykori politikusokra gondolok, akik valaha az RMDSZ vezető figurái voltak, s azóta ugyan visszavonultak forma, de befolyásukat máig megőrizték, gyakorlatilag máig meghatározzák a párt politikai vonalvezetését. Nélkülük, azaz beleegyezésük nélkül semmi sem mozdul a „szövetségen” belül.

Soós Zoltán polgármester személyét illetően fontos elmondanunk, hogy a Hit Gyülekezete tagja, aki bizonyos budapesti vallási és politikai körök nyomására lett jelölt. Ha pedig már megvolt a döntés, ki merte volna vállalni a nemzetáruló billogot azzal, hogy esetleg kiáll a jelölt személye ellen? Megjegyzem: egy olyan konzervatív, hagyománytisztelő környezeteben, ahol még a történelmi egyházak egyes papjai is csak külső nyomásnak engedve biztatták híveiket a rá való szavazásra.

Akkor most lássuk a medvét, azaz a polgármester eddigi  tevékenységének „eredményeit”: szinkrontolmácsolás hiányában a képviselő-testületi üléseken való magyar nyelvhasználat máig nem valósult meg, amiként a kétnyelvű utcanévtáblák kifüggesztése terén sem léptünk előre, pedig ez túlzottan sok pénzbe sem kerülne. És ami nem mellékes: két olyan szimbolikus jelentőségű ügyről van szó, amelyek sikeres megoldása által jelezhette volna a város felé, hogy, elődeivel ellentétben, rá nem jellemző a jóra való restség.

Folyik viszont a polgármester-jelöltet a kampányban „támogatók” különböző jól fizető városházi állásokkal és egyéb kedvezményekkel való honorálása. Ebbe a folyamatba illeszkedik a főtéri sétálóutcák kijelölése is. Hogy csak a legszembetűnőbbeket említsem.     

Nos, akkor visszavettük Vásárhelyt vagy sem?

A kérdés eldöntését az olvasóra bízom.