Sikerült – mi is?

Sikerült! – kürtölték világgá a hírt a szinte teljes jobboldali magyar médiában – bevallom, a baloldalit csak elvétve olvasom, elég nekem a román sajtó sovénnacionalista agymenése – az európai polgári kezdeményezés támogatására indított aláírásgyűjtés lezárultával. Mi indokol(hat)ja az ünneplést? – fogalmazódik meg bennem a kérdés. Mi is sikerült tulajdonképpen?

A válasz: az egymillió online aláírás összegyűjtése. Igaz, nem oly módon, ahogy azt a szabály előírja, hogy az Európai Unió legalább hét tagállamában meglegyen az összlakosság alapján megállapított minimum is. Ez lett volna a feltétele annak, hogy az EB egyáltalán befogadja, esetleg napirendre tűzze a kezdeményezést. Tehát a szükséges hét helyett mindössze háromban – Románia mellett Magyarországon és Szlovákiában – teljesítették ezt. Ergo hiába gyűlt össze a szükséges egymillió aláírás, annak semmi gyakorlati következménye nem lehet. Legalábbis az aláírásgyűjtés elindítói által a polgári kezdeményezésben megfogalmazott célokat illetően.

Mindezekből kiindulva azt kell mondanom, az üdvrivalgás elhamarkodottnak tűnik. Bár elismerem, a vállalkozás, azaz az egymillió, feltételezhetően magyar aláírás összegyűjtése erkölcsi sikert jelenthet, lélektanilag is jót tehet a kudarcokhoz szokott kisebbségi magyarok számára. De csak ennyi. Az egymillió aláírástól a polgári kezdeményezés követeléseinek elfogadásáig igen hosszú az út…

Aztán felmerül a kérdés: az EB a legmegfelelőbb hely, ahol gondjaink, problémáink megoldását remélhetjük? Az előzmények alapján nehezen hihető. Ráérzett erre Varga Judit igazságügyi miniszter is, aki fb-bejegyzésében a következőképpen fogalmazott: „amennyiben az Európai Bizottság méltányosan bírálja el a szervezők hosszabbítás iránti kérelmét, úgy talán részben jóvá teheti azt, hogy korábban évekig akadályozta a kezdeményezést”. Mennyi ennek az esélye? Mármint az EB jóhiszeműségének, méltányosságának? Megmondom: semmi.

Minden jel arra mutat, hogy minden mozgósított szellemi, lelki, erkölcsi energia, jószándék – és ismerjük el: munka – dacára a Székely Nemzeti Tanács szóban forgó akciója nem bizonyulhat többnek újabb kudarcos kísérletnél, amely az utóbbi évtized pótcselekvéseinek sorát, az eljátszott lehetőségek számát szaporítja.

Legyen világos: ha mindig mástól – nemzetközi fórumoktól, Európai Bizottságtól, mikor kitől – várjuk a segítséget, akkor nem lehet sok reményünk. Megtanulhattuk volna már, hogy csak az lesz a mienk, amit magunknak kiharcolunk. Fájdalommal teszem, de az egykori román miniszterelnököt, a magyar lelkiséget, kultúrát jól ismerő, és ezt a tudást ellenünk kihasználó Petru Grozát kell idéznem: „(…) mert vagy van egy kisebbségben – mint népben – életerő, hogy kiküzdje magának azt, ami neki jár, vagy nincsen benne elhatározás, akkor pedig nem segít semmilyen díszes szerződés, akármilyen címet is adnak neki!”

A most összegyűlt egymillió magyar aláírás – a többit jobb, ha figyelmen kívül hagyjuk, elengedjük –, ha másban nem, megerősíthet abban a reményünkben, hogy nincs veszve minden. Elégtétellel tölthet el, hogy megtettük, ha nem is azt, amit kell, hanem azt, amit lehet…

Nyugodt lelkiismerettel, egyenes derékkal pedig reménykedhetünk abban is, hogy egyszer majd elérhetőek lesznek azok a célok, amelyekről sosem mondtunk le.

Ez is érdekes

Himnusz a szabadságról

A sors különös kegye folytán érdekes, de inkább értékes élménnyel gazdagodhattam a minap: Budapesttől Kolozsvárig …

3 hozzászólás

  1. A kovetkezo lepes. Heti szinten tuntetest szservezni Brusszelben.

  2. Ezt kedvcsinálónak szánta a következő hasonló akcióhoz a posztoló?
    Ha igen, akkor sikerült. :((

  3. Az SZNT két (két és fél?) nagy rendezvényt tudott sikerre vinni. TERMÉSZETESEN ez édes kevés az autonómiához, de még kisebb célokhoz is!!! De az erdélyi magyarok csak két alkalommal voltak hajlandók 30 ezren összegyűlni. Ennyire „vállalkoztak”. Csak így, csak ennyit ér meg nekik… És ha ez kevés, akkor is csak ennyi volt, részükről vége!
    Az SZNT rájött, hogy a további szervezések csak nevetségessé tesznek minket a románok előtt. Ennek semmi értelme. Tehát az SZNT KÉNYSZERŰSÉGBŐL egy másik lehetőséghez nyúlt. Aláírás gyűjtéssel próbálkozott. A kudarc lehetősége ebben is benne volt. (De ez nem akkora kudarc, mint Marosvásárhelyen három ezer emlékezővel sétálni márc. 10-én!) Az SZNT nem tehet mást, mint igazodik az erdélyi magyarság általános állapotához. (De sokan még ennek belátására is képtelenek, és az SZNT-t teszik felelőssé a magyar közösség beteges passzivitásáért!)

    Szerintem az RMDSZ hatásának, „nevelésének” döntő része van a magyarságban kialakult és elterjedt nihilnek, kisebbrendűségi érzésnek, közönynek, passzivitásnak. 30 év rengeteg idő!!! A magyarság már elképzelni is képtelen az aktivitást, a változásának szükségességét. Ráadásul a „drága jó” RMDSZ ma is csak konzerválja a múlt haszontalan megszokásait!

    „Legyen világos: ha mindig mástól – nemzetközi fórumoktól, Európai Bizottságtól, mikor kitől – várjuk a segítséget, akkor nem lehet sok reményünk. Megtanulhattuk volna már, hogy csak az lesz a mienk, amit magunknak kiharcolunk.” – Irta Szentgyörgyi.
    De a valóságban az RMDSZ arra tanított meg mindenkit, hogy nem kell felvonulni, tüntetni, követelni, mert az megbántja a románság érzékenységét. Szükségtelen, hiszen az RMDSZ a parlamentben van, meg „kormányon van”, és BÉKÉS ESZKÖZÖKKEL, A NAGYON ÉRZÉKENY ROMÁNSÁGGAL HARMÓNIÁBAN MINDENT „KIHARCOL” AMI SZÜKSÉGES. Ezt vállalta szavakban az RMDSZ, de az ígért tettek elmaradtak. De a magyarok többségének szimpatikus volt a teljes tétlenség mellett bízni az RMDSZ ígéreteiben.

    Valami nagyon radikális változás kellene ahhoz, hogy a magyarság többségének viszonya a saját érdekvédelméhez gyökeresen megváltozzon.(!!!)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük