Jelentés a frontvárosból

Marosvásárhelyt – elsősorban a magyar közösség (vagy már csak pusztán vészesen fogyatkozó tömeg?) jogérvényesítési küzdelmeinek szempontjából – sokan frontvárosnak tekintik. A szimbolikus, olykor a szó szoros értelmében vett román-magyar szembenállásnak itt komoly tétje van, és konkrét, hosszú távú következményei.

Gondoljunk csak az 1990-es „fekete március” halálos áldozatokkal is járó etnikai zavargásaira. Amelynek okairól, kirobbantóiról, haszonélvezőiről, illetve kárvallottairól – etnikai hovatartozásuk függvényében – más és más, egymással homlokegyenest ellenkező véleményen vannak az érintettek. Azóta is folyik az egymásra mutogatás – hogyan is lehetne ez másként? –: a román oldal a magyart, a magyar a románt vádolja. Magyar szemszögből tekintve egyértelmű: ellenünk irányuló, par excellence titkosszolgálti eszközökkel megszervezett etnikai pogrom elszenvedői voltunk.

Attól a pillanattól fogva – már három évtized is eltelt azóta – emlegetik a közbeszédben Marosvásárhelyt frontvárosként. Ebből következően egyáltalán nem mindegy, hogy a politikum hogyan, miként teljesíti feladatait, vállalt kötelezettségeit, mert az kihat az egész erdélyi magyarság közhangulatára. Ezért van az, hogy Marosvásárhely mindig a közfigyelem fokuszában áll. Ezzel párhuzamosan az „úgynevezett”, legalábbis egyes vélemények szerint nem létező Székelyföld határait nyaldosó román terjeszkedés erőltetőinek számára is kiemelt fontosságú a város, ahol az ezredforduló tájékán fordultak át az etnikai arányok a románság javára.

Ezt jelezte az is, hogy akkor került demokratikus módon, azaz választás eredményeként először román nemzetiségű polgármester a város élére. A korábbiakat, a Trianon utániakat a bukaresti kormány nevezte ki, s váltogatta tetszése szerint, el egészen az 1989-es politikai rendszerváltásig. A külső szemlélő számára a mai Marosvásárhely – az erőltetett szimbolikus térfoglalás következményeként – egy kifejezetten román városnak látszik. Erre utalnak a román nyelvű utcanévtáblák, nyilvános feliratok, illetve a magyar nyelvnek a közintézményekből és közhivatalokból való szinte teljes kiszorulása.

Ami a legszomorúbb: a magyar politikai képviselet érdekérvényesítő ereje, befolyása mára már arra sem elegendő, hogy a törvény biztosította kisebbségi jogok betartására rávegye, rákényszerítse a mindenkori – központi és helyi – hatalmat.

Erre a legeklatánsabb példa, hogy a marosvásárhelyi orvosi egyetem vezetősége, a hibásan értelmezett egyetemi autonómiára hivatkozva, rendre megtagadja az önálló magyar tagozat felállítását. Ezzel szemben az angol ellen egyetlen szava sem volt. Pedig az oktatási törvény értelmében minden multikulturális egyetemen, ahol más nyelven is folyik oktatás – ebbe a kategóriába sorolták a kolozsvári tudományegyetem, illetve a szintén vásárhelyi művészeti egyetem mellett, a vásárhelyi orvosit is – megalakíthatók a különálló tagozatok.

Amíg az RMDSZ politikusai a 90-es években az orvosi egyetemért, az azon folyó magyar nyelvű oktatásért folytattak, igaz, sok eredménnyel nem járó küzdelmeket, addig manapság már a vásárhelyi római katolikus középiskola újraalapításának feladatával sem képesek megbírkózni. Az orvosi egyetemről pedig, úgy tűnik, végleg lemondtak…

Mára egyértelművé vált: hiába volt a 2020-as helyhatósági választások utáni győzelmi mámor, Soós Zoltán polgármesternek és az RMDSZ-nek, állítása ellenére, nem sikerült „visszavennie” – jelentsen ez bármit – semmit, különösen a várost nem. Az a jelek szerint maradt azoké, akik korábban is uralták. A városháza belső ügyeire rálátással bíró hírforrás szerint érdemes lenne megvizsgálni azoknak a cégeknek a névsorát, amelyek az utóbbi két esztendő során a városházával kötött megbízási szerződések révén jelentős közpénzekhez juttottak. Szép számmal vannak közöttük az előző városvezetéshez ezer szállal kötődő vállalkozások is…

Bő három évtized telt el az 1990-es „fekete március” óta, de a jelek szerint a vásárhelyi román politikusok még mindig előszeretettel nyúlnak a szelsőnacionalisták eszköztárába tartozó módszerekhez. Ami a legszomorúbb: a lakosság változatlanul fogékony ezekre. A napokban történt, hogy a Maros Megyei Prefektusi Hivatal nyílt levélben szólította fel a városházát, hogy helyeztessen el román feliratot a Bolyai Farkas Gimnáziumnak is otthon adó református kollégium épületére, valamint az alig felállított Hunyadi János-szobor talapzatára.

A városháza, amint az előre látható volt, hárított: arra hivatkozva, hogy az iskolaépület egyházi tulajdon, azt ajánlotta, forduljanak az Erdélyi Református Egyházkerülethez. A szobor-ügyben pedig szintén magyarázkodásba fogott: azt ígérte, hogy a várban álló szobor – talapzatán egyelőre csak a latin Iohannes de Hunyad név szerepel –, mellé hamarosan kihelyeznek egy három – román, magyar és angol – nyelvű tájékoztató szöveget.

Erősen kétlem, hogy a Prefektúra – a kormány területi képviselőjeként az önkormányzati határozatok törvényességét felügyelő intézmény – megelégszik majd ennyivel…