Romániában ez idő tájt csúcsokat döntöget a napi koronavírus-fertőzéses esetek száma. Mennél több tesztet végeznek, annál több fertőzést mutatnak ki. A történet igencsak kezd hasonlítani az analfabetizmus kapcsán született híres Hofi-poénhoz, hogy aszongya: Magyarországon analfebáta nincs – összeszámolva. Itt is valahogy hasonlóképpen állunk: mennél több tesztet végeznek, annál több a fertőzött. És viceversa.
Csakhogy itt nem egyértelmű, hogy a hatalom számára éppen mi a jó: ha sok a fertőzött, vagy ha kevés. Élünk a gyanúperrel – nem is Romániában élnénk, ha hasonló lehetőségekkel nem kellene számolnunk –, hogy a pillanatnyi politikai érdek határozza meg a világjárványhoz való viszonyulást. A politikai hatalomét mindenképpen. És itt mindent a napi politikai érdek határoz meg. Februárban, március elején, a járvány elterjedésekor itt a többnyire diktátorként működő Iohannis államfőt és a hatalmat gyakorló pártját, a liberális PNL-t kizárólag az előrehozott választások érdekelték. A koronavírus-járványról hallani sem akartak. Egyfajta influenza – nyilatkozta februárban róla lekicsinylően az államfő. Hogy alig egy hónappal későbben már szükségállapotot hirdessenek. Két hosszú hónapig próbára téve az emberek tűrőképességét.
Az ilyenkor szokásos megszorításokat – beleértve a szabadságjogok időleges korlátozását is – még csak eltűri az ember. Főleg, ha meggyőzik azok elengedhetetlenségéről. A részleges kijárási tilalommal, a kötelező maszkviselettel, a fizikális távolságtartással járó kellemetlenségeket is. Bár ez utóbbit sem a végtelenségig. Viszont a politikai és hatalmi elit képmutatását, a kettős mérce alkalmazását már nem, azok visszatetszést keltettek a köznépben. Min például a miniszterelnöki irodában maszk nélkül iszogató, dohányozgató kormánytagokról készült fotók. Valamint a szükségállapot idején kötött, enyhén szólva korrupciógyanús üzletekról szóló hírek, mint például a kormány által egy semmiből felbukkant cégen keresztül lebonyolított maszkvásárlás.
A drákói intézkedések, a két hónapig tartó össznemzeti semmittevés, a lakosság otthonaiba történő elszigetelése hatékonynak bizonyult: a járvány meglepő módon nem terjedt úgy el – legalábbis a tesztek szerint –, ahogyan azt sokan korábban valószínűsítették. Csakhogy a közben kipattant botrányok, a hatalom részéről tapasztalt szokásos felületesség, hányavetiség, a következetlenségek sora azt eredményezték, hogy a lakosság türelmét vesztette, mára fütyül minden elővigyázatosságra intő felhívásra, fenyegetésre. Gyakorlatilag elfogyott a bizalom a hatalom iránt. Anélkül pedig nem megy.
Köztudomású, hogy a fegyelem, az együttélési normák betartása, a társadalmi szolidaritás bizony nem a román ember legfőbb jellemzői. Hogy a törvénytiszteletről, a jogkövető magatartásról ne is szóljak. Mára – ez szinte magától értetődő módon, törvényszerűen következett be – ki-ki ott szegi meg a szabályokat, ahol akarja, tudja. A következményekkel pedig előbb-utóbb számolnunk kell.
Ott tartunk – de ezzel nem csak mi vagyunk így –, hogy bármerre forduljunk, egy-egy járványügyi szakértőbe botlunk. És kérdezetlenül sorolja ki-ki a maga vélt vagy valós érveit. Miközben a helyzet feletti ellenőrzés kicsúszni látszik a hatóságok kezéből. A kormányzat iránti bizalom oda, a hatóságok – alkalmatlanságuk okán – képtelenek bármit is tenni. A jelek szerint a járvány ezentúl szabadon kitombolhatja magát. Ha akarja.
Jöhet a természetes szelekció.
Tehát: hulljon a férgese!
Bukarest teljesen külön világ, egy „másik világ”. Ha Erdély mást, jobbat szeretne, akkor az erdélyi románoknak (magyar támogatással) kell más módon viselkednie mint mostanában.