A végső elszámolás előtt – Király Károly halálára

A facebookról érkezett a hír: meghalt Király Károly. Az első megdöbbenésen túl, kíváncsian néztem körül a virtuális térben – hiába na, esztelenül felgyorsult világunkban itt szerezhetünk leghamarabb tudomást mindenféle előjelű hírről –, hadd lám: ki, hol, milyen módon adta a közvélemény tudtára a szomorú hírt. Tán megbocsátják nekem, ha a média perifériáján mozgó emberként nem tudtam gátat vetni ilyen irányú kíváncsiságomnak.

Király Károly politikai tevékenységének két, egymástól élesen eltérő szakasza különböztető meg: az első, amelynek csúcsa a Kovászna megyei építkezés – erre a sepsiszentgyörgyiek még mindig elismerően emlékeznek – , s amely periódusban a román kommunista hatalmi gépezet részeként szerzett elévülhetetlen érdemeket a történelmi régió – Háromszék – fejlesztésében. Az említett időszakban, 1968-1972 között, Háromszék első számú vezetője – hivatalosan: a Román Kommunista Párt Kovászna megyei szervezetének első titkára – volt.

A nagy változás az RKP felső vezetésével való szakításával következik be. Lemondása után az 1970-es és 1980-as években a Ceaușescu-diktatúra egyik üldözött, megfigyelt – egyetlen magyar! – ellenzéki személyisége lett, a kisebbségi magyar jogok elszánt védelmezője. Meggyőződésem szerint ennek a második szakasznak a szerves része a politikusi pályafutásának a rendszerváltás utáni évekbe átnyúló része is. Az autonómia elkötelezett híveként az erdélyi magyarság jogaiért az 1989-es változás után is kiállt, rövid ideig szenátorként, majd a civil társadalmi aktivistaként próbálta előmozdítani az erdélyi magyar ügyeket.

A rendszerváltás után gyakorlatilag a semmiből felbukkant erdélyi magyar politikai osztály egyes tagjai – sokan az előző rendszer nyílt vagy titkos szolgálói, haszonélvezői – ferde szemmel tekintettek rá, éppen rá, a kommunsita rendszerrel való szakítást, nyílt szembenállást vállalóra, s illették nemtelen vádakkal. Igen, azok, akikben nem volt sem elegendő nemzeti öntudat, sem bátorság követni őt, amikor a rendszerváltás utáni új alkotmány elfogadásakor, tiltakozásul amiért Romániát nemzetállamként határozta meg, a törvényhozás egyedüli tagjaként, megtagadta annak megszavazását. Vállalva a következményt: hogy megfosszák mandátumától.

Ezért nevezhető a második világháború utáni leggerincesebb erdélyi magyar politikusnak. Igen, Király Károly volt az, aki amint választania kellett a román nacionál-kommunista pártérdekek és az erdélyi magyarság szolgálata között, habozás nélkül népe mellé állt. Ismerjük el: nemcsak politikusi bátorság, emberi tartás is kellett hozzá. Aminek igencsak híján vagyunk manapság. Mind a hétköznapi életben, mind a politikában.

„Az elmúlt közel öt évtized túlnyomó részében ellenszélben éltem és harcoltam. Nagy csalódásként éltem meg a rendszerváltás utáni politikai-közéleti próbálkozásaim kudarcait, a sorozatos támadásokat, amelyek kollaboránsként, ellenzékiként, majd kriptokommunistaként bélyegeztek meg. A lelkiismeretem azonban tiszta, és örülök, hogy ma is szeretettel tudok gondolni az otthon maradottak többségére. A többiről majd elszámolunk a végső döntőbíró előtt.” –  vallotta Király Károly egyik talán legutolsó interjújában.

Köszönöm a Fennvalónak, hogy kortársa lehettem.