A kályhától az autonómiáig

Nyomja a sikerpropagandát az RMDSZ, ez idő szerint a helyhatósági választások után rendre megalakuló megyei és helyi önkormányzatokban osztják a bársonyszékeket. A lehető legtöbb vezető tisztség – nem számít, ha csak látszólagos hatalommal bíró, amolyan másodhegedűsi szerepkör – megszerzése érdekében egyre másra alakulnak a különböző helyi szintű koalíciók.

Az RMDSZ hivatalos kommunkációjában komoly sikerként számolnak be a helyi alkuk nyomán a „szövetség” által megszerzett megyei tanácselnöki, -alelnöki, illetve alpolgármesteri tisztségekről. A pártsajtót, illetve az RMDSZ-hez egyéb szálakkal kötődő médiát olvasva, hallgatva – egyáltalán van-e másmilyen kötődésú sajtó Romániában? –, az embernek az a benyomása, a magyar párt nyerte a választásokat. Az mintha senkit sem foglalkoztatna, legkevésbé az RMDSZ vezetőit, hogy a román politikumnak nem az állhatatosság a legfőbb jellemvonása, tehát, amit megígér ma, nem biztos, hogy tartja holnap, következésképpen a velük kötött egyezségek, koalíciók sem lehetnek tartósak, amint érdekeik úgy kívánják, nyomban felrúgják azokat. Dehát ez a jelek szerint alig érdekli az erdélyi magyar politikacsinálókat.

Szomorú, hogy a magát az erdélyi magyarság egyetlen legitim érdekvédelmi képviseletének tartó RMDSZ – miután letudta a választási kampányban megkerülhetetlenül obligát autonómiázást –, mintha hirtelen amnézia sújtotta volna, újra megfeledkezik a témáról. Úgy négy évig, amikor, mint valami ünnepi alklalmakra használatos göncöt, ismét előveszi, leporolja, s újfent felpróbálja, hogyan állna neki. Pedig már rég világosnak kellene lennie a legeldugodtabb helyen ügyködő „szövetségi” vezetőnek is, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának egyetlen biztosítéka az autonómia. Ha úgy tetszik: létünk alfája és ómegája. Az erdélyi magyar politikai osztály legnagyobb mulasztása: az autonómia jelentésének, a fogalom értelmének megmagyarázása, tisztázása a románság felé. Sarkosan fogalmazva: az utóbbi negyedszázad ebből a szempontból fölöslegesen telt.

Pedig vannak erdélyi magyar politikusok – igaz, a politika fősodrából mára módszeresen kiszorítottak –, akik felismerték, és lehetőségeikhez mérten tettek is azért, hogy fontosságához méltóan kezeltessék e kérdés. Hogy csak a legismertebb neveket említsem: Király Károly, Borbély Imre, Kincses Előd, Tőkés László, Izsák Balázs, civil társadalmi szervezetekként pedig a nemzeti tanácsok. Rájuk, az ő példájukra, tapasztalataikra támaszkodva kellene újragombolni a mellényt. Mihamarabb, mert újabb elvesztegetni való negyedszázadunk nincs.