Eljött ez is, Trianon századik évfordulója. Sokan sokfélét írtak ez alkalomból, a lényeg: elveszett az ország területének kétharmada, valamint a lakosság fele. Az 1910-ben a 20,8 milliós ország lakossága 7,6 millióra zsugorodott. Azóta is megválaszolatlan kérdés: hasonló mértékű országcsonkítást hogyan éltek volna túl – egyáltalán túlélték volna? – mások, a nálunk szerencsésebbek? Vagy pusztán gátlástalanabbak. Mert abban egyezzünk meg: ahhoz, hogy ezt véghez vigyék, a sokat hangoztatott, a népek önrendelkezési jogáról szóló wilsoni elvek teljes figyelmen kívül hagyása mellett, nagy fokú gátlástalanság kellett. A tragikus országvesztés valós okainak felderítése, a felelősök megnevezése nyilván a történészek feladata. A politikára a tragédián való túllépés, a jövő építése hárul. És a megemlékezés. Merthogy magyar az, akinek fáj Trianon. És a kijelentés igazságtartalma szempontjából teljesen mindegy, hogy Illyéstől, Karinthytól, vagy esetleg Patrubány Miklóstól származik a mondás.
Mit jelent itt és most, azaz Marosvásárhelyen, az Úr 2020-ik esztendejében Trianon? Bizony nem egyszerű emléknap, amit kénytelen-kelletlen letudunk – miközben mások számára mától vált hivatalos állami ünnepnappá –, hanem sorsunk alakulása folytán mindennapjaink meghatározója. Máig. Mert a város magyar lakói nap mint nap szembesülni kényszerülnek azzal, hogy a román terjeszkedés kiemelt helyszíne, legfőbb terepe Marosvásárhely, Székelyföld egykori gazdasági, kulturális központja. Ebből a szempontból amolyan frontváros. A szimbolikus térfoglalás legfőbb célpontjaként Vásárhely magyar lakossága naponta kénytelen megtapasztalni Trianon átkos következményeit.
Sajnos, vannak már köztünk is olyanok, akiknek velünk, „tébolyult nacionalistákkal” ellentétben, nem fáj Trianon… Azoknak az eszmetársaik ők, akik a 2004. december 5-ei referendum előtt velünk riogatták a tájékozatlan magyar polgárokat. Hogy mi fáj nekik? Nos, elsősorban az, hogy nekünk fáj…, mármint Trianon. Ők azok, akiknek a legnagyobb bánatuk, hogy itt, Marosvásárhelyen (a város neve tetszés szerint behelyettesíthető), s szerte a Kárpát-medencében még élnek magyarok.
Hát igen. Voltam Marosvásárhelyen, láttam a várost, és szépnek is találtam. Egy magyar nemzetiségű kollegával az ottani Kultúrpalota dolgozójával annak lakásán folytattuk a beszélgetést. Mondta, hogy itt a blokk-ban (panelház) az emeleten mind a három szomszédja román, és ő jól tudja, hogy figyelik minden lépését.
A gátlástalan nyugati haszonélvezőknek és a hazai áruló komprádoroknak nem fáj nyilván valóan a területrablás. Most ugyanazok a hibbantak óbégatnak a nyitott társadalomért és a migránsimportért.
A tolvajok segítői köszönik szépen, jól megvannak.