Akkor most győztünk vagy vesztettünk?

Bevallom: szerda este, a “tüntetés” óta forrt bennem az indulat, ezért is halogattam az írást. Aztán a csütörtöki történések, különösen a pénteki hivatalos bejelentés, mely szerint a Maros megyei tanfelügyelőség a Bolyai Farkas Gimnázium ernyője alá sorolta a Római Katolikus Gimnáziumot – hogy a cikluskezdő osztályok indulhatnak-e, még nem tudni -, némileg enyhítette a kedvezőtlen összbenyomást. Most már – ha ez valakit megnyugtat – a félig üres vagy félig tele pohár dilemmája előtt állunk.

A szerda estére visszakanyarodva, nagy várokozás előzte meg a tüntetést, a Duna tévé erdélyi munkatársa a következőképpen harangozta be az eseményt:  “ezreket várnak szerdán, szeptember 6-án délután a Marosvásárhelyi Római Katolikus Líceum védelmében szervezett utcai megmozdulásra a város főterére”. A szervezők, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány is 4-5 ezres tömegre számított. Voltak, köztük magam is, akik titokban sokkal többre. Végül, a legjobb indulattal számolva is, úgy háromezren gyűltek össze. Annak is megközelítőleg egyharmada a Székelyföldről, illetve a szomszédos megyék településeiről. Ezek szerint mindössze kétezer vásárhelyit – a közel hatvanezerből – érdekelt annyira az iskola sorsa, hogy érdemesnek tartsa személyes jelenlétével támogatni az ügyet.

Mondom, már ennyi is elegendő lett volna az elkeseredéshez, amiként a tehetetlen dühhöz is, de a Státus emberei – akik kiszorították a szervezésből a legérintettebbeket, a napokig a helyszínen demonstráló szülőket – megfejelték ezt magával a tüntetés módjával: sikerült annyira jólneveltre fogniuk a figurát, hogy inkább hasonlított valami zenés-verses előadáshoz, mint tiltakozó megmozduláshoz. Miközben az alapítványi elnök folyton a székelység katona nemzet mivoltára apellálva intette fegyelmezettségre, visszafogottságra a résztvevőket. Ebből következően énekeltek, szavaltak, imádkoztak a “népek”, s ha nincs a végzős diáklány beszéde, tán arra is sor került volna, hogy bocsánatot kérjenek, amiért egyáltalán létezünk. Hát így tiltakoztunk mi, álltunk ki jogainkért az Úr 2017-dik évének őszén.

Pedig hát a tüntetés napján kelt szárnyra a hír, hogy az iskolaügy miatt szerdán berendelték a Külgazdasági és Külügyminisztériumba Románia magyarországi nagykövetét. Rögzítsük: ilyen határozott diplomáciai lépést érdekünkben a magyar kormányzat régen tett, már-már zsarolásként is minősíthető az a mód, ahogyan a helyzet rendezését próbálja kikényszeríteni a román hatalomtól, miután a békésebb hangvételű felszólítások eredménytelennek bizonyultak. És erre mi, az érintettek képtelenek vagyunk kiállni önmagunkért. Mert bárhonnan is nézzük, a dolog úgy fest, hogy nem kellőképpen fontos nekünk az iskola. Az az igazság, hogy egy komolyabb kosárlabda-mérkőzésre is kimennek annyian, mint amennyien az iskola melletti tüntetésen voltak.

Akkor most győztünk vagy vesztettünk? – kérdezhetné bárki. Attól függ, honnan nézzük. Azok után, hogy tüntettünk is meg nem is, győztünk is meg nem is, egyvalami világos: a római katolikus iskola önálló jogi személyként nem létezik. Nem hiszem, hogy ez az a végkifejlet, ami után vágytunk.

És még valami: mialatt a magyar külügy, bizonyos kellemetlen konfliktusokat is felvállalva, érdekünkben éppen “megzsarolja” a román felet, azalatt az RMDSZ a jogainkat sértő jelenlegi kormánykoalícióval kötött együttműködési szerződés meghosszabbításáról tárgyal. Érti ezt valaki?

 

Facebook hozzászólások

Ez is érdekes

Másként nem tehetek

Így esztendő végének közeledtével valami mérlegfélét készültem volna írni, kifejteni gondolataimat arról, miként látom közösségünk …

5 hozzászólás

  1. Nagyon szomorú…

  2. Hát ezt a helyzetet egyiknek sem lehet nevezni az biztos.

  3. Tüntikélünk? Tüntizünk? Ejnye!

  4. Véghely Tibor

    “Ahogy lehet…” Reményik Sándor. – És nem egymást okolni…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük